A cím kötelez – Pusztító

Rövid időn, egészen pontosan két héten belül a Pusztító a második olyan film a magyar mozikban, amelyben a kiváló színészi alakítások és a kifejezetten erős pillanatok fényét a több sebből vérző rendezés, a súlyos ütemtévesztések, a lózungokkal és klisékkel teli forgatókönyv, valamint a feleslegesen túlnyújtott játékidő tompítják.

A cím kötelez – Pusztító

A nálunk január elején bemutatott A csempész és a Pusztító között tehát elég sok a hasonlóság. Mindkét film lehetett volna egy tisztességesen összerakott, koherens, katartikus alkotás, ehelyett, az említett okokból kifolyólag csak a tehetetlen dühöt, a kihagyott ziccer érzését hagyják maguk után. Különösen nagy kiszúrás ez Nicole Kidmannel, a Pusztító címszereplőjével szemben, aki nagyon régen hozott ennyire fantasztikus színészi teljesítményt, úgy, hogy az általa képviselt nívó minimum olyan filmeket jelent, mint az Így csajozz egy földönkívülivel, az Egy szent szarvas meggyilkolása, a Vonzások vagy épp a Dogville. Hogy aztán a számára Oscart hozó Az órákról vagy az Akadémiánál jelölést érdemlő Oroszlánról és a Moulin Rouge!-ról ne is beszéljünk. Amit Nicole Kidman véghez visz a Pusztítóban, az még az imént felsorolt munkákhoz képest is egy más szintet képvisel. Persze A meghívást és az Æon Fluxot is jegyző Karyn Kusama legújabb filmjének főszerepe egyébként is hálás: Kidman brutális átalakuláson ment keresztül annak érdekében, hogy megformálja Erin Bellt, a kiégett, csontsovány, sápadt, szögletes arcú, megtört nyomozónőt. Elég csak egy pillantást vetni a film előzetesére vagy a plakátra, alig lehet ráismerni a színésznőre, ezeknek a szerepeknek pedig, pláne, ha egy Nicole Kidman-hez hasonló kaliberű művészről van szó, többnyire díjeső és világszintű ováció a vége. A másik ok, ami miatt Erin Bell szerepe hálás, hogy a Pusztító története két idősíkon játszódik párhuzamosan, a múltbéli történésekkor pedig Erin még egy egészen más ember, nemcsak külsőleg, de viselkedését, személyiségét tekintve is. Így aztán Nicole Kidmannek megvan a lehetősége arra, hogy nagyobb íveket rajzolva, egy hosszú folyamat kezdő – és végpontját megmutatva, egymástól szélsőségesen különböző színészi eszközöket felhasználva remekeljen. Sőt, mellette olyan színészek játszanak szintén csodálatosan, mint Tatiana Maslany (Sötét árvák), Tobby Kebbel (Black Mirror, Spíler) vagy Sebastian Stan (azaz a Tél katonája az Amerika kapitány-filmekből).

Épp ezért sajnálatos, sőt, dühítő, hogy Karyn Kusama rendező nem igazán tud mit kezdeni a filmjével. Hiába látunk a mellékszerepekben is fantasztikusan játszó színészeket, nagyon nehéz végigülni a Pusztító két órás játékidejét. Ennek fő oka, hogy gyakorlatilag két (félkész) filmet nézünk párhuzamosan. Egyfelől ott van a múltban játszódó szál, melyben Erin egy drogkereskedő bandába épül be társával, Chris-szel (őt játssza Sebastian Stan). A tét a hírhedt drogvezér, Silas (Toby Kebbel) megállítása, ezt azonban keresztülhúzza egy nagyobb volumenű rablás kitervelése, valamint az Erin és társa között kibontakozó vonzalom. A másik, az előbbitől elkülönülő narratív szint pedig a jelenben végig vitt bűnügyi sztori: a nyomozók egy fejbelőtt hullát találnak, akinek a nyakán Silas bandájának jele van tetoválva, Bell így megpróbálja felgöngyölíteni az ügyet a rég eltűnt vezér után kutatva, traumatikus emlékeit újra átélve. Ez a két történetszál azonban elnyomja egymást, egyiket sem tudja annyira felépíteni Kusama, hogy igazán érdekessé válhassanak. Mire elkezdene működni a bandatagok közötti viszony dinamikája a múltban, a rendező átvált a jelenbe, és épp amikor csúcsra pörögne a sötét, brutális krimi a jelenben, már vissza is tértünk a múltba. Hiába vannak ezek az átváltások remek vágásokkal átvezetve, sajnos a legtöbb esetben megtörik a ritmust és egyszerűen rossz ütemben következnek egymás után: néhol túlságosan szájbarágósan, máskor viszont majdhogynem összefüggéstelenül. Az sem segít sokat a döcögő tempón, hogy Kusama, vélhetően szerzői ambícióit kiélvén, benne hagyott egy sor teljesen felesleges vágóképet a filmben, melyek semmi újat nem mondanak a főhősről vagy az ő és környezete viszonyáról, így aztán legfeljebb időhúzásra és az amúgy sem túl biztos lábakon álló narratíva gyengítésére alkalmasak. Így nem túl izgalmas Erin karakterének magánéleti drámája sem, melyben renitens lányát igyekszik valahogy megfegyelmezni.

Egy-két kifejezetten emlékezetes jelenet azért így is van a filmben. Az egyik ilyen, amikor Erin a banda egyik korábbi, épp haldokló, ágyhoz kötött tagjának nyújt szexuális szolgáltatást információ reményében, a másik pedig a múltban játszódó, a történet tetőpontjaként funkcionáló bankrablás. Ezek a jelenetek jócskán kiemelkednek a film egészéből, jó ritmusúak, hatásosak és profin sikerült őket megkomponálni. Továbbá, a történet végére kanyarintott csavar is egészen meglepő és nagyban hozzájárul ahhoz, hogy ne teljesen keserű szájízzel hagyjuk el a vetítőtermet.

A Pusztító tehát, a címéhez hűen, Pusztító élmény: másfél órásra húzva, a két szál történéseit organikusabban szerkesztve könnyen instant kultfilm is lehetett volna belőle, így azonban a néhány kétségkívül jó jelenet, valamint a színészek meggyőző teljesítménye az, amik miatt egyáltalán említést érdemel ez a csetlő-botló, kiforratlan alkotás.

74 Pusztító  (2018)

akció | dráma | krimi | misztikus | thriller

Pályája elején Erin Bell, az LAPD nyomozója beépült egy kaliforniai sivatagi bandába, azonban az ügy végül tragikus kimenetellel végződött. Amikor sok évvel később az egykori... több»