Egy szürke, hétköznapi kisember, akiről talán senki nem mondaná meg, hogy kémelhárító: ő a film főszereplője, Charles Dobbs. Középkorú, kissé köpcös ember, totális ellentéte annak, amit sok kémfilmben láthatunk. A Bond-filmeken vagy az amerikai kémhistóriákon szocializálódott néző megszokhatta, hogy egy sármőrt láthat az ilyen zsánerű alkotások főszerepében, aki nem küzd mindennapi problémákkal. Dobbsnak nincsenek szuperkütyüi, teljesen hétköznapi autóval jár, nem utazza be a világot (sőt még a városból is alig mozdul ki), és nem hogy meghódítaná a nőket, de még az egy szem feleségével is inkább egy se veled, se nélküled típusú házasságban él.
Főhősünk igazi ellentéte a macsó szuperembereknek, amolyan hamleti jellem, önmarcangoló, tépelődő, az igazságot hajszolja, miközben ő is csak egy bábu egy nagy sakkjátszmában, ahol sokszor értelmetlenül, közönyös és cinikus módon áldoznak fel akár embereket is. Dobbs figurája részben talán leszámolás is a kémtörténetek mítoszaival, a szuperhősökkel, az állítólag izgalmas életmód ábrázolásával; főszereplőnk munkája eléggé szürke, korántsem az a látványos és világmegváltó tevékenység, mint amit pl. a Bond-sztorikban láthatunk. Nem mellesleg pedig a szerelmi szál - ami első pillantásra kissé fölöslegesnek tűnik - a film végére nagyon is fontossá válik, hiszen összekapcsolódik a kémkedési üggyel, mégpedig nem várt módon.
Egy furcsa szerelmi háromszög rajzolódik ki a néző előtt, miközben egy súlyos drámának is a szemtanúja lehet, hiszen a főszereplő házassága komoly válság(ka)t él át a történet folyamán. John le Carré itt önéletrajzi elemeket is belecsempészett a sztoriba, és a film is helyenként inkább lélektani drámára hasonlít, mintsem kémtörténetre. Dobbs személyiségét depresszívnek, szemlélődőnek tartom, s valamiért mintha a külvilág is ugyanezt a reménytelenséget, sivárságot sugallná, pl. sokszor esik az eső a filmben (és a nagy leszámolásra is ilyen időben kerül sor). Igen meggyőző a házaspárt alakító James Mason és Harriet Andersson játéka, míg a Simone Signoret - Maximilian Schell-páros esetében Schell alakítását kicsit gyengébbnek éreztem. (Igaz, mintha némileg kidolgozatlanok is lettek volna a figurák, illetve bizonyos helyzetek.) A történet a mai néző számára talán kevésbé feszes, kissé valószínűleg sablonos is bizonyos részleteiben, még azt is megkockáztatnám, hogy az ellenségnek a színházi előadáson való lebuktatása sem kimondottan eredeti ötlet.
Azonban a színházas jelenet szerintem zseniális, már ami a két kommunista kémet illeti, a kamera szinte folyamatosan pásztázza az arcukat, láthatjuk, hogyan ébrednek rá a lelepleződésükre, szinte érezzük, hogyan pörög az agyuk a menekülésen, és szerintem a két színésznek ez a jelenet a legnehezebb feladat az egész filmben. Szavak nélkül, csupán gesztusokkal kell eljátszaniuk a szerepüket, és szinte tapintható a feszültség. Az egyikük azonban már kb. a film közepén lelepleződik, míg a másikuk csak ekkor, de a rutinos filmnéző talán már hamarabb is sejti, hogy kiről lehet szó. Érdemes még megemlíteni, hogy sok mellékszereplő is dob a sztorin, pl.: a kissé homárosan affektáló tanácsos, az álomszuszék Mendel, aki adott esetben azonban a brutalitásig kőkemény tud lenni, vagy éppen az alkoholista és bigámista fickó.
Összességében meglehetősen furcsa hangulatú filmnek tudnám nevezni ezt az alkotást, egyrészt kissé vontatott és sablonos a történet, másrészt viszont akadnak benne jó jelenetek, figurák, szóval nehezen tudnám megmondani, hogy "jó-e" vagy "rossz" ez a film. Nem ez Sidney Lumet legütősebb alkotása, viszont jól visszaadja Le Carré regényeinek világát, hangulatát.
