Rossz kutya! Azt mondtam, ülj, nem azt, hogy ölj!

2019.02.21 17:14 ArpiHajdu és Réci Olvasottság: 828x

2

Ki az, aki az ember legjobb barátját képes egy dühöngő fenevaddá változtatni, s erre alapozva egy kutyás horrorsztorit kifundálni? Nem más, mint Stephen King, a szóban forgó műve pedig a Cujo, melyben egy jámbor bernáthegyi lesz a rettegés tárgya.

Ugyan nem olvastam King szóban forgó írását, de amennyire utána tudtam olvasni a dolgoknak, azok alapján arra következtettem, hogy a Cujo nem tartozik az író legerősebb darabjai közé. Az egész tulajdonképpen egy igen vékony alapon nyugszik: a címszereplő állat elkapja a veszettséget, amelynek köszönhetően az addig szelíd természetű eb riogatni kezdi a környék embereit, a „kutyaszorítóba” került emberek pedig próbálnak élve kijutni a slamasztikából. A nem túl bonyolult (s annyira nem is eredeti) alapötletből persze egy jó regényíró képes különböző eszközök segítségével egy izgalmas történetet kihozni, s hát King sem alaptalanul kapta a horror királya titulust. Ami viszont a könyvek lapjain működőképes, az filmre átültetve nem mindig az, s valahogy a King-adaptációk szinte kivétel nélkül ennek esnek áldozatul. A Cujo sem kivétel.

A történetben két családot ismerhetünk meg: Camberéket, akik egy maine-i kisváros szélén élnek, s az édesapa autószerelői munkából próbálja eltartani szeretteit. Ők amolyan tipikus amcsi kisvárosi munkáscsalád egy régimódi családfővel az élen. Az ő házi kedvencük Cujo, több érdemleges infó róluk pedig… nos, az nagyon nincs, hacsak nem számoljuk azt, hogy van egy szomszédjuk, aki (SPOILER!!!) címszereplő első áldozata lesz. Kis túlzással Camberéket akár ki is hagyhatták volna a sztoriból. Mellettük találjuk a Trenton-családot, akikre azért nagyobb figyelem jutott. Náluk azért már megjelenik a válságba került házasság problematikája: egy munkába menekülő férj, egy hűtlen feleség (továbbá a sötéttől félő kisfiuk, de ez a legkisebb gondjuk), illetve az ezekből fakadó mindennapos frusztrációk.

Ezek közé ékelődik be egy elromlott autó, amelyet Donna Trenton a fiával, Taddel együtt elvisz Camberékhez. Így fognak össze érni a szálak, s innentől kellene izgalmasabbnak/horrorisztikusabbnak lenni a sztorinak. Csak sajnos nem sikerül. A Cujo első fele elég lassúcska, gyakorlatilag próbál megágyazni a bernáthegyi ámokfutásának, illetve a nézővel minél jobban megismertetni a Trenton-famíliát, hiszen mégiscsak értük kellene aggódni a film második felében. Ez utóbbi nem igazán sikerült a készítőknek, magam részéről sem az anya, sem az apa nem tudott szimpatikus lenni. Aztán amikor Donna és Tad csapdába esnek, s mindössze egy lerobbant autó jelenti a határt köztük és egy közel 100 kilós behemót között, a kreativitás egy eseménysor ismétlésében merül ki: a kutya támad, az emberek visszamenekülnek a verdába, az emberek próbálják elhagyni a járművet, Cujo újra jön, vissza a kocsiba.

Mindezt csodálhatjuk közel fél órán keresztül, amelyet még megfűszereznek a kissrác irritáló rinyálásával. Vagyis hiába az elsőre izgalmasnak tűnő alapfelállás, a kivitelezés gyengére sikeredett. Annyit azonban megemlíthetek pozitívumként, hogy bár nem egy napjainkban készült alkotásról van szó, a kutyát sikerült a kor mércéjéhez képest elég jól elcsúfítani, s kvázi egy ijesztő külsőt kölcsönözni neki, s a színészek a lehetőségeikhez képest igyekeznek minden tőlük telhetőt megtenni, hogy egy élvezhető B-film kerekedjen ki a Cujóból. Ez úgy ahogy sikerült is, de a kész alkotás attól még egy B-kategóriás horror maradt. Látván azonban azt, hogy mennyire népszerűek lettek mostanában a King-remake-ek (Az, Kedvencek temetője), lehetséges, hogy a veszett bernáthegyi is kap még egy esélyt az ámokfutásra, s mindezt egy ijesztőbb formában.