Sok minden kavarog bennem a film kapcsán, és eléggé vegyesek az érzelmeim. Az első 20-25 perc szinte zseniálisnak mondható (noha az ötleteket tekintve a nézőnek eszébe juthat a Fekete karácsony c. 1974-es film, ahol szintén a házban bujkál a gyilkos), a néző hátán a hideg futkos, és együtt parázik rá Jill-lel a telefon újabb és újabb csörrenéseire. A filmnek ez a része remekül hozza a nyomasztó, klausztrofób érzést, a sötétség, az óraketyegés, a rettegés és a paranoia vizuális és hanghatásokban való megnyilvánulásai mind-mind jól ábrázolják a lány lelkiállapotát. (Viszont az én szememben kicsit bénának tűnt az, hogy eleinte a gyilkos csupán annyit kérdezget a lánytól, hogy megnézte-e a gyerekeket, de miután a rendőrség megígéri a lánynak, hogy lehallgatják a legközelebbi hívást, a fickónak éppen kedve szottyan kicsit hosszasabban diskurálni Jill-lel; nekem ez így eléggé erőltetett megoldásnak látszik, még ha kétségtelenül kellett is valami apropó, amiből kiderül, hogy a hívogató a házban rejtőzött el.)
A gyilkosunk arctalan marad, ami abból is fakadhat, hogy a történetet eredetileg rövidfilmként akarták feldolgozni az alkotók, de meggondolták magukat, és kanyarítottak hozzá egy újabb egy órás blokkot. Így dramaturgiailag is izgalmas megoldást jelentett az, hogy nem láttuk a gyilkost, hiszen a film második szakasza eleinte csupán sejteti, hogy itt valami történni fog, és hogy a két cselekményszál összefügg. A rutinosabb filmnézők talán viszonylag hamar rájöhetnek arra, hogy a második etap hogyan is kapcsolódik az elsőhöz, és hogy a nyomulós fickóban kit is "tisztelhetünk".
Ez a rész a gyilkosunk és a történet szerint eltelt hét év alatt magánnyomozóvá vált (és a sztori első fejezetének végén megismert) rendőr macska-egér harcát mutatja be. Itt sajnos jóval kevesebb az izgalom, és habár a film felvet olyan kérdéseket, hogy az "őrült" ("insane") gyilkost betegnek - azaz áldozatnak - vagy valóban bűnösnek tekintsük-e, mi a társadalom felelőssége a hasonló emberek gyógyítása és elkülönítése terén, meddig mehet el egy nyomozó a tettes kézre kerítésében, ezekre nem ad igazán megalapozott és kidolgozott válaszokat, megmarad a felszínességnél, és a cselekményt kommersz irányban folytatja. Bár a filmből kiviláglik, hogy a nyomozó szinte a megszállottságig rabja az ügynek, valamiért nagyon erőtlen marad ez a vonulat, a rendőr karaktere is meglehetősen kiforratlan. Sokkal hatásosabban lehetett volna játszani azzal, hogy a nyomozó feszegeti a törvényesség határait, vagy hogy a megszállottsága miatt mennyiben különbözik a bűnözőtől (jóllehet kétségtelen, hogy a legtöbb ember dühöt érezne egy olyan gyilkossal szemben, aki szétmarcangolt két gyereket, aztán pedig megszökött az elmegyógyintézetből, és újabb áldozatokra les).
A filmnek ez a szakasza többé-kevésbé szervesen kapcsolódik ugyan az első és a harmadik fejezethez, és picit előrébb is gördíti a cselekményt, mégis kissé laposnak érezhetjük, némileg izzadtságszagú az a próbálkozás, hogy ebből a történetből egy teljes mozifilmet kerekítsenek ki. Ráadásul olyan, érthetetlennek tűnő megoldások vannak a sztoriban, hogy a nyomozó pisztoly nélkül üldözi több alkalommal is a tettest, aki így meg tud lépni (feltételezem, dramaturgiai okokból alakul így a történet, hiszen idejekorán nem kaphatják el a tettest).
A film utolsó kb. 20 perce megint feltornázza a néző adrenalinszintjét, hiszen a gyilkos immár Jillt és a családját veszi célba, és a nézőnek már megvan az a háttérismerete, hogy mi is történt a sztori első 20 percében, tehát ez a keretes szerkesztés különös feszültséget ad a zárásnak. Itt egyúttal a három főszereplő - Jill, a nyomozó és a gyilkos - sorsa is összefonódik, de az összecsapott, ügyetlen és kiszámítható leszámolással eléggé lehúzták a filmet, ami pedig kezdte visszatornázni magát az élvezetesebb kategóriába. A Jillt alakító Carol Kane alakítását tartanám kiemelkedőnek, a gyilkost játszó Tony Beckley picit talán halványabb, Charles Durning pedig egy teljesen átlagos nyomozófigurát hoz. A jellemek nagyon kidolgozatlanok, így a színészek sem tehettek csodát, a filmet nem tudták kimenekíteni a B kategóriából.
Megemlítendő viszont a zenei anyag és a fényképezés, ezek több ponton is sikerrel borzolják a néző idegeit, habár azt hozzátehetjük, hogy a zene kicsit tizenkettő egy tucat, túl sok egyediséget nem tett bele a szerző, amolyan tipikus thrillerzene. Mindent egybevéve a néző egy jól induló, de középszerűvé és szürkévé váló filmet láthat, némileg vontatott középrésszel, és jóllehet a horror kategóriába is be szokták sorolni ezt az alkotást, inkább thrillernek lehetne tartani. Többet érdemelt volna ez a film, különösen az első 20 perc okán, ami a filmtörténet egyik legrémisztőbb és legnyugtalanítóbb nyitánya, kár, hogy a hátralévő játékidő zömmel csupán a "nézhető" színvonalat biztosítja. A nézőnek meg kell elégednie a tisztes középszerrel, igaz, a bevezetést nehéz lett volna felülmúlni, de jó lett volna, ha legalább meg tudták volna azt közelíteni a film további részében is.
65 Ismeretlen hívás (1979)
Egy mániákus sorozatgyilkos terrorizált a múltban egy fiatal bébiszittert, s most, hét évvel később visszatér, hogy befejezze kínzásait a fiatal nőn. több»
Szereplők: Charles Durning, Carol Kane, Rutanya Alda, Carmen Argenziano, Colleen Dewhurst
