Vissza nem térő, elvesztegetett órák

Amikor a filmnek vége lett, csak ültem és bámultam magam elé, miközben feltolultak bennem a kérdések: Mi a franc volt ez? És egyáltalán mi a francra volt jó? Mert hogy ez a film Lamberto Bava egyik legrosszabb alkotása, az kétségtelen. Bár giallóként szokták meghatározni a műfaját, már nem sok köze van a 90-es évekre egyébként is erejét vesztett és mind formailag, mind tartalmilag kiüresedett olasz sikertermékhez, amely a 70-es években (de még a következő évtizedben is) több, mára már klasszikussá nemesedett produkcióval tudta megörvendeztetni a nézőket. Nekem végig az volt az érzésem, hogy az alkotók amolyan "csinálni kellene egy filmet, mert van rá pénz" hozzáállással láttak neki a dolognak, és a végeredmény olyan is lett, amilyen: mintha a néző fogát húznák, vagy egy kínkeserves szülésen esne túl. Sajnos azt kell mondanom, hogy ezt a filmet idő- és pénzpazarlás volt elkészíteni, és megnézni is az.

Amivel újat tudott hozni ez az alkotás a műfaj történetébe, az az - és ezzel kicsit egy Columbo-epizódban is érezheti magát a néző -, hogy már rögtön az elején megtudjuk, ki a gyilkos, ráadásul a mészárlásokat sem az ő szemszögéből látjuk. Bár előfordul, hogy a kedves úriember harisnyát húz a fejére, a legtöbb esetben nincs cicózás, nincs fekete bőrkesztyű, csak brutális és gyors akció van: füles be (a walkmanből? teljes hangerővel üvölt az Éj a kopár hegyen, s ez a motívum egyben a gyilkos zenei jellemzése is lesz), és mehet a móka, nagy késsel hátba döfködni a delikvenst, esetleg egy nagyáruház női mosdójában vagy egy úszómedencében kivéreztetni a delikvenst. A néző tehát egy rejtéllyel kevesebbet kap (a miért kérdése azért mégiscsak birizgálja a fantáziáját), vagy mégsem? Hiszen a történetben az egyik csavart éppen az identitás kérdése szolgáltatja: a film vége felé ugyanis a nyomozó ráébred, hogy egy félreértésnek köszönhetően csak túl későn tudta összerakni a mozaikdarabkákat, és egy fényképnek köszönhetően tévesen párosította össze az azon szereplő emberek nevét és kilétét. Ez a kissé nyakatekert és blőd húzás segíthet azon, hogy az egész film ne fulladjon totális közönybe és unalomba, bár ettől függetlenül azért az életem egyik legrosszabb filmélménye marad.

Vissza nem térő, elvesztegetett órák

Kezdjük ott, hogy a történet alapvetően semmitmondó, eléggé erőltetett (hogyan deríthet ki egy egyszerű ember olyan, elvileg szenzitív adatokat, hogy kik kaptak átültetett szerveket?), ezerszer látott krimifordulatok követik egymást, a párbeszédek gyengék, a szereplők többsége csak ripacskodik, a férfi főszereplő is csak egy darab fához hasonlítható, annyira jellegtelen. Igaz, a figurák is mintha most léptek volna le a papírról, minden csupán klisé, némileg újrafestve. A klasszikus giallókból ismert feszültségnek, erotikának itt már híre-hamva sincs, az egyetlen érdekes dolog az elhunyt férj mocskos kis titka lenne, amiben szerepe van a kábítószernek és a biszexualitásnak is, de sajnos ez a szál is eléggé kidolgozatlan marad. (Megőrizték viszont a műfaj jellemzői közül azt, hogy megjelennek a történetben a társadalom perifériájára sodródott, illetve abnormálisnak tekintett emberek, mint például a pszichiátria rövid időre felbukkanó betegei, vagy éppen maga a gyilkos, aki szintén pszichésen sérült.) Ami picit feldobja a filmet, az a korábbi évtizedek zsánerfilmjeiből átemelt színészek alkalmazása a mellékszerepekben: a rendőrfőnököt az italowesternek szerelmesei számára minden bizonnyal nem ismeretlen Gianni Garko alakítja, a pszichiáternő szerepét pedig a szintén B (vagy inkább Zs) kategóriás filmekben domborító Erika Blanc kapta meg. A gyilkosságok brutálisabb részei jórészt a kamera látószögén kívül zajlanak le, így a klasszikus giallóktól eltérően a néző már kevésbé élvezkedhet a gyilokorgiákban, itt a kamera már nem élvezkedik kéjesen az áldozatok kivéreztetésén, noha azért akadnak jó ötletek, a vak iskolások osztálytermében lemészárolt tanárnő esete például kifejezetten szellemes húzás. Amivel még újat hozhatna ez a film a műfajba, az például éppen a gyilkos motivációja lenne, itt ugyanis a tettek kiváltója nem a büntetés szándéka, illetve nem csak az, de sajnos ez is eléggé felszínes marad.

A néhány jó momentum sem tudja elfeledtetni a csalódást, mert voltaképpen egy gyenge és fáradt thrillerecskét láthatunk, amelyet egy kóros ötlethiányban szenvedő alkotógárda dobott össze. A történet és a színészi játék feledhető, a cselekmény sablonos, a zenei anyag pedig a szokásos vonószenekari, illetve zongorafutamokból áll, így ez sem tesz hozzá semmit a filmhez. Ez egy jellegtelen, teljesen fölöslegesen összetákolt, semmitmondó alkotás, a giallo műfajának a megcsúfolása, nem is csodálom a korabeli fogadtatás milyenségét, gyakorlatilag egy tucatkrimit kap a néző. Ne dőljön be senki annak, hogy ezt giallóként aposztrofálják, és aki műfajjal ismerkedni kezd, annak végképp nem ajánlom, hogy ezzel a filmmel indítson (igaz, másoknak sem tudnám javasolni, hogy az életükből másfél órát áldozzanak erre a valamire).