Madeline lélekemelő felemelkedése

2019.04.19 05:34 Attila G. Olvasottság: 123x

0

A KRITIKA CSELEKMÉNYLEÍRÁST TARTALMAZHAT!

Egy a 2018-as Sundance filmfesztiválon debütáló, a kritikusok körében népszerű filmről beszélünk, mely egy progresszív tánccsoport mindennapjaiba enged betekintést. Különös módon bukkantam erre a filmre. Szerintem még az előző év végén kerestem egy listát az idén várható filmpremierekről; mindegyik film adatlapját felkerestem, megnéztem történetestül, stáblistástul, előzetesestül – egyébként a 2019-es decemberi filmektől visszafelé haladva keresgéltem. Kilistázgattam a filmeket, amik érdekelnek, amiket talán érdemes megnézni. Immár sok tucat film adatlapjának átböngészése után jutottam el a Madeline a mélyben adatlapjához – némileg már untam az egész böngészést. A film adatlapj felemás benyomásokat hozott… elvileg… Az a meglepő, hogy gyakorlatilag pozitívat.

Progresszív tánccsoport mindennapjai… Hmm. Nehéz ez. Első gondolatként nem feltétlenül éreztem ezt egy testhezálló történetnek, egy testhezálló filmnek – bár ilyen tekintetben, talán különösen az elmúlt egy-két évben, egyre több meglepetést okoztam saját magamnak. Olyan filmek keltették fel az érdeklődésem, amikre néhány éve szinte tuti nem figyeltem volna fel. – Leginkább az akciófilmek és vígjátékok világát szerettem, és ezek mellé sorolódott be később például a horror. – Sőt, ki is nevettem volna magam attól, ha csak eszembe is jut, hogy valaha beülök egy ilyen filmre.

Vegyük először a tánc részét. – Kis, illetve kicsit nagy kitérő. Csak akadnak dolgok, aminek kapcsán megrohanják az emlékek az embert. – Édesanyám már gyerekkoromtól kezdve többször ösztönzött, hogy járjak táncórákra. Nekem is több önbizalmat okozna – esetleg például udvarlások terén. Ellenálltam. Valahogy nem vonzott ez az egész. – Pedig amúgy igaza volt. S egyébként az általános iskola második osztályában jártam népi táncra. Készültünk valamilyen év végi rendezvényre a csoporttal. Amin aztán elvittem a showt… Az ügyetlenségemmel. Mondjuk erre igazából rájátszottam. Szerintem olykor nincs annál hervasztóbb – mondom olykor… –, ha kisgyerekek elkezdenek táncikálni, énekelgetni, rengeteg szülő szeme láttára. Mert ilyenkor a gyerekek többsége félszeg, bátortalan. S hát kis rafinériával arra jutottam, hogy magamra vállalom az udvari bolond szerepét, hogy egy kicsit feldobjam ezt az egészet. Kb. mindenki röhögött… Persze rajtam. S valahogy ez mégis így volt jó. – Egyébként 2 éven belül másodszor fordult elő, hogy hasonló okból hülyét csináltam magamból. Bár első alkalommal igazából más volt a szándékom. Azzal, hogy hülyének tettettem magam, elértem azt, hogy az összes körülöttem levő osztálytársam is hülyét csináljon magából, sőt, még a minket felügyelő 1-2 tanár is. De szép is volt. Mindezt 7 évesen. Ezek szerint olykor már akkor is bevállalós voltam, bár ez a bevállalósságom mostanra valamennyire elmúlt, sajnos. – Az a különös, hogy ez a táncikálós vonulat valahogy végigkísérte az általános iskolai éveimet. Merthogy az egyik alsós tanárom is afféle tánc- és, jazzbalett tanár volt, meg ilyesmi. S pár évvel később Ő tanított be nekünk, meg még pár osztálynak valami hatalmas táncos performanszot a Delta című – vagy valami hasonló – ismeretterjesztő műsor zenéjére; egy a korábbinál még jelentősebb iskolai rendezvényre, a hatalmas tornaépületbe. S erre a rendezvényre még Göncz Árpád is betévedt, hogy aztán percekkel később kimeneküljön onnan.

Pár évvel később, angol órák keretében – what? – a Grease, s különösen a Hair című filmek néhány zenéjére tanítottak be az osztályomnak ilyen-olyan táncikálós számokat, talán pont az imént említett alsós tanárom. Középiskolában is felbukkantam párszor sulidiszkókban, párszor. Illetve évekkel később, immár mesterképzéses hallgatóként felbukkantam párszor például a „híres” Roller Clubban, illetve a mestertáborban. Csak ott valahogy már nem tudtam annyira feloldódni – bár a mestertáborban csaknem sikerült. A Roller Club-bal viszont az volt kicsit a baj, hogy kisajátították a „kicsik”, az alapképzésesek. Ami olyan szempontból ideális lett volna, hogy fiatalító érzés lett volna köztük lenni. Viszont a saját csoporttársaim azt mondták – egynéhányan talán hazudták –, hogy ők nem járnak. S annak valahogy nem láttam értelmét, hogy egyedül menjek a kicsik közé.

Pár évvel korábban, egy főiskolai csoporttársnőm elcsábított egy ingyenes salsa órára, illetve hagytam magam elcsábítani, szerintem egy alku keretében. Az volt a gáz, hogy ez a lány még akkor is ott salsázgatott szinte összeforrva egy sráccal… Mikor már rég vége volt a táncórának. Nem azért mentem oda, hogy ezt lássam – egy rémálom volt. Persze letagadta, hogy van köztük bármi is – ha akkor még esetleg igaz is volt, érződött, hogy egyszer lesz köztük valami. S így is lett. Amúgy első látásra unszimpatikus volt a pali.

Ez a tapasztalat valahogy hosszú időre elvette a kedvem mindenféle tánctanulástól. Pedig tényleg egyre inkább érzem, hogy szükségem lenne rá, mert különösen a kezdeményesek terén az önbizalmam nem igazán van a kívánt szinten.

Progresszív tánc… Ez egy érdekes dolog. Amikor az immár 97. évében járó nagyapámnak meséltem a filmről – mármint a Madeline a mélyben-ről –, s kiejtettem azt a 2 szót, hogy „progresszív tánccsoport”; a nagyapám intett is gondterhelten, hogy inkább ne is folytassam, mert ez nem az Ő világa, nem érdekli. – Ugye bezzeg, ha egy háborús történelmi filmről, vagy akciófilmről, még inkább westernfilmről kezdek el Neki mesélni, azt végighallgatja. – Na igen, erről Jack Lawrence jut eszembe az Apák napjából, aki annyira utálja a pantomimeseket, hogy laposra tudná verni őket, úgy kell lefogni. Vannak olyan dolgok, amiknek a gondolatától is zsigerből irtózik az ember… Védőoltás, fogászati kezelés… Bár az évek folyamán mindkettővel megbékéltem valamennyire.

Szóval a film kapcsán a progresszív tánc gondolata bennem is olyan érzéseket hozott elsőre, mint Jack Lawrence-ben a pantomimesek. Viszont ebben a progresszív táncban mégis van valami jó. Ha jól értelmezem, ez az egész valamilyen szinten rögtönzést, kötetlenséget von maga után, még ha esetleg egy bizonyos mértékig meghatározott körülmények között, egy meghatározott váz, vagy történet alapján történik is. S a kötetlenségben, a rögtönzésben, s elsősorban abban, hogy nem tudod, mi fog történni; van ebben valami vonzó.

Elolvastam a film történetleírását, ami kicsit sejtelmes volt. Lehet, hogy én képzeltem bele valamit, ami egyáltalán nem volt benne, de én egy krimi-, vagy thrillerszálat véltem felfedezni az egészben, legalábbis azt reméltem. Annál kíváncsibb lettem.

A film szereposztásában nem feltétlenül találtam ismerős neveket, legfeljebb ismerősnek tűnőeket, de ez inkább volt pozitívum, mint negatívum, mert több hasonló film okozott már kellemes meglepetéseket, s az mégis csak fokozza az ember kíváncsiságát, hogy az esetleges új arcok mire képesek, mit tudnak mutatni – ilyenkor az ember szinte biztos, hogy számíthat valami újdonságra, s olyan egyedi alakításra, amit eddig nem láthatott, ezáltal nem lehetnek az emberben például negatív beidegződések, berögződések az illető színésznőkről, vagy színészekről. De a pozitív korábbi tapasztalat sem feltétlenül mindig jó. Mert lehet, hogy valaki mindig hoz egy szokásos jó formát, kiegyensúlyozottságot, de ha ezen nem képes újítani az újabb filmjeiben, akkor egy idő után unalmassá válhat. Szóval ilyen veszély nem nagyon fenyegetett.

A film előzetese… Húúúha… Különösen hangozhat, de ennél szenzációsabb előzetest szerintem én még nem láttam, és nem hallottam. Vegyük először az előzetes alatt felcsendülő zenét, nótát. Szövege nem nagyon van – bár mégis több van neki, mint a spanyol himnusznak –, ami igazából jó. A zene dallama jó csattogós. Egy kicsit azt az érzést hozza, mint amikor ül az ember a Vidámparkban a Szellemvasúton… Illetve ez nem Szellemvasút, hanem valami hasonló, talán Dübörgő volt a neve, vagy ilyesmi, ahol éppen egy dodzsem szerű kocsiban haladsz végig mindenféle ijesztőnek szánt, izgő-mozgó látványosság között; s ideális esetben tényleg meg is ijedsz, ha ezeket a látványosságokat időről-időre le is cserélik. – Egyébként a Tanú című filmben is szerintem pontosan ez volt az a játékalkalmatosság, amiben ülve Bástya elvtárs talán immár másodjára kapott szívrohamot. – Szóval már ez a zene is hoz egy kellemesen borzongató érzést – már akinek, mert sokan valószínűleg a falra másznak tőle –, most is azt hallgatom. S nem arról szól az egész előzetes, hogy lelőnek egy csomó poént a filmből… (Az ilyen esetek után aztán üljön csak be az ember a moziba… Mikor már szinte mindent látott… Köszi szépen.) Nem. Itt mindenféle apró különös történések, jelenések, képkockák voltak láthatóak; mint amiket talán azután szokott látni, hogy beszívott. – Én nem tudhatom. Soha egy szál cigit nem szívtam el, meg semmi ilyesmit. De sejtem. – Figyelemfelkeltő volt – legalábbis nekem –, az egyszer biztos. Én szerintem mindenképp az első számú leginkább kedvenc – számomra kedves – előzetesemnek nevezném, az összes közül, amit szerintem valaha is láttam, és hallottam.

Csupa-csupa pozitív, a film megtekintése irányába vonzó körülményt, dolgot találtam a film adatlapján. S itt még nem volt vége. 1-2 nappal a film bemutatója előtt, egy plakát-lelőhelyen – ahol elvihető plakátok vannak – rátaláltam a film plakátjára. Bár egy kissé különös plakát volt, mégis egyre inkább kézenfekvővé vált, hogy látni akarom ezt a filmet. Helyet is foglaltam a filmre a premier napjára, a Toldi mozi kistermébe. – Egyébként ez volt idén a 4. film, amit moziban láttam. – Bár elkövettem egy hibát. Erre a filmre egyedül kellett volna beülnöm a leghátsó sorba. Csak a csütörtök általában az a nap, amikor a már említett nagyapámnak és élettársának szoktunk bevásárolni édesanyámmal, így Ő is be ült velem a filmre, hogy aztán utána menjünk vásárolni. De Ő nem szeret a hátsó sorban ülni, a mindenféle elektromos berendezések keltette sugárzások miatt. A hátsó sorban persze egy szinte végig fecsegő, rugdosódó párocska volt – én ekkor még 2 sorral előttük ültem. De nem ők jelentették a fő gondot. Hanem beült a filmre egy olyan emberke is, akire egy ilyen film esetén végképp nem számítanál – egy idősödő, kopaszodó emberke, aki szinte a film teljes időtartama alatt a fejét, a fénylő tarkóját vakargatta. Én hátrébb menekültem egy sorral, de így is zavaró volt, ráadásul megkaptam a fecsegő-rugdosó párocskát is. – A Fecsegő-tipegők az egy másik műsor.

Amikor elkezdődött a film, ki akartam menekülni a filmről, 3 okból is. Egyrészt az idősödő pacák miatt. Illetve valami különös tendencia kezd el megjelenni – film alatti – világítás terén a mozikban, így 2018-2019 táján. Egyik moziban bevezetik az önkiszolgáló lámpakezelést, kezelhetetlen gombokkal. Másik moziban a film kezdetekor vagy elfelejtik lekapcsolni már eleve a fő világítást – úgy kell szólni –, vagy égve felejtenek mindenféle kisebb, de annál zavaróbb fényeket, amiket bezzeg díszbemutatók idején lekapcsolnak. Na most épp egy fővilágítás maradt égve – de ez viszonylag rövid időn belül megoldódott.

Viszont a film első képkockáit látva hirtelen elgondolkoztam, hogy mit is keresek én ott. Úgy éreztem, hogy már egy kicsit sikerült is „beszívni”, pedig jóformán még el sem kezdődött a film. Egy kicsit nagyon gyors volt ez a tempó. Egyébként, talán váltott képkockákon, egyrészt vagy egy macska, vagy egy macskajelmezes személy volt látható, másrészt egy kislány, aki ott ült egy hátradöntött székben, feltehetően épp a pszichológusánál – talán ott volt az anyja is –; és azt sulykolták neki, hogy képzelje azt, hogy Ő egy macska. Te jó ég?! Hova kerültem?! Na ebből mi sülhet ki?! Szerintem azon csodálkoztam, hogy én hogyhogy nem kezdtem el vakargatni a tarkómat. S a film egy ideig hasonlóképp folytatódott. Mégis egyszerűen tudtam, hogy ez nem az a film, amiről ki akarok menekülni. Egy kicsit valahogy sokkoló volt az egész, de mégis azt éreztem, hogy talán pont erre a sokkra van szükségem. Na még mégis volt az egészben valami pozitív, ami ezen felül is ott marasztalt. Szinte elfeledkeztem a tarkóvakaródzó pacákról is. Nem én voltam beszívva, hanem a film szívott egyszerűen magához.

Egy tartósabb áramütés érzését hozta eleinte a film, de aztán átcsapott szinte már harmóniát, nyugodtságot keltőbe, amikor szinte minden gondot, bút – sőt, talán tényleg mindent – elfelejt az ember egy időre. Tulajdonképpen kifejezetten élveztem szinte az egész filmet. Ennél pazarabb kikapcsolódás szerintem nem is kell.

Én nem feltétlenül szeretek hasonló hozzászólásaim kapcsán mindenféle történetleírásokba belekezdeni, mert szerintem sokkal ideálisabb, ha az adott filmmel kapcsolatos benyomásaimat írom le, legyenek azok akár pozitívak, akár negatívak.

Viszont szinte sorra érték ebben a filmben egymást az olyan jelenetek, amelyek közül nehéz lenne egyetlen mondhatni kedvenc jelenetet kiválasztani, bár egyet mégis sikerült.

Ha összefoglalóan akarnék írni, akkor úgy fogalmaznék, hogy a film előrehaladtával szemtanúi lehettünk egy jellemfejlődésnek, egy „jellemsüllyedésnek”, és egy többnyire következetes jellemalakulásnak.

Három különböző személy jellemének alakulásáról van szó – számomra közülük szerintem a harmadik jellem tulajdonosa volt a legpozitívabb, ugyanis mégis képes volt kilépni a komfortzónájából.

Ezt azért tartottam fontosnak megjegyezni, mert nem egy Harcosok klubja-szerű filmről beszélünk épp, pedig akár az is lehetne, vagy az is lehetett volna – ezért reméltem a thriller szálat.

ÍME A TÖRTÉNETLEÍRÁS

Ugyanis a film egy mentálisan sérült – viselkedési zavaros (?) – kislányra fókuszál; leginkább az Ő történetéről szól a film, akinek gyógyszert kell szednie, pszichológushoz kell járnia. S egy lány leginkább egy ilyen különlegesebb tevékenység űzésétől remélhette állapotának javulását, mint például a csoportos progresszív tánc, ráadásul kifejezetten tehetséges táncosnak is bizonyult. A csoport tánctanára rengeteg a kislányban rejlő lehetőséget vélt felfedezni. Például a kislány betegségét is egy olyan témának tartotta, ami köré egy történetet építhet, amit aztán a tánccsoporttal előadhatnak… A történet középpontjába természetesen a kislányt helyezve, aki iránt elfogulttá vált… Amit a tánccsoport többi tagja nem éppen nézett jó szemmel. Ez a konfliktus adta a film történetének egyik szálát. Egy másik szálat a kislány és a tanárnő közötti közvetlen viszony. A harmadik szálat a kislány viszonya az édesanyjával, aki aggódva figyelte, hogy egyetlen szeme fénye egyre inkább beépül ebbe a tánccsoportba, szinte már annak középpontjába kerülve; s attól féltette, hogy ez sokkal inkább ártó, s nem pozitív hatással lesz rá – s az aggódása nem mindig volt teljesen ok nélküli.

Ugyanis egyszer például amikor egy zavarodott egyénnel találkozik a kislány az utcán – talán egy moziból kijőve –, ez az idegen egyén valamilyen megmagyarázhatatlan okból súlyos hatással van rá, és a kislány is kis híján randalírozásba kezd, mások zargatásába kezd, amit a mellette elsétáló egyének jelentős megrázkódtatásként élnek át. – Egyébként nem terveztem a történet leírásába való ilyen mértékű belebonyolódást.

Kettő – illetve 3-4, nem feltétlenül a film elején, illetve végén lévő – jelenet szinte tökéletesen keretbe foglalja a filmet.

Annak lehetünk szemtanúi, hogy a kislány és tanárnője között igencsak bensőséges kapcsolat alakul ki – a tanárnő a kislányt még saját gyermeke zsúrjára is meghívja; a saját kocsijával furikázza olykor ide-oda, ez idő alatt magvas beszélgetéseket folytatva.

Egyik ilyen magvas beszélgetés alkalmával arról biztosítja a kislányt, hogy Ő itt a sztár, minden körülötte forog – de a tanárnőnek ilyen mértékű iránta való rajongása a kislánynak is kezd kínossá válni. S amikor a tanárnő fölött kezdenek összecsapni a hullámok az elfogultság miatti népharag miatt, arra kéri a kislányt, a saját érdekeit előtérbe helyezve – bár egyébként az egész a kislány javaslata volt –, hogy inkább vonuljon háttérbe; s ha úgy adódik, inkább mellőzze is a táncórák látogatását. Amit a kislány megfogad, eleinte elszenved, mégis elég jól viseli, talán már a gyógyulás útjára lépett. Tánccsoport-bel társai elkezdik hiányolni. Aztán mintha mi sem történt volna, a kedves tanárnő ismét Őt helyezi a középpontba, mindent köré épít, és kis híján kezdődik minden elölről. Itt már senki nem a kislányt hibáztatja, aki valósággal kivirágzott, s talán tényleg meggyógyult, legalábbis közel áll hozzá.

Tulajdonképpen ezzel a hosszabb, és kimerítőbb történetrészlet leírással egyszerre akartam szemléltetni az említett jellemfejlődést, és a jellemsüllyedést.

(Egyébként az a különös, hogy rövid időn belül ez volt a második általam moziban látott film, amely részben vagy egészben ilyen igen kínossá váló tanárnő-diák viszonyról szólt. A másik film – idei első mozis élményem, egyébként a Puskin moziban – A tanítónő volt, amely szintén érintett volt az említett Sundance filmfesztiválon.)

A történet egy másik szála, az anya és lánya közötti – több balhéval tarkított – kapcsolat alakulása volt. És az a szál adta a filmben a számomra legkedvesebb jelenetet. Ugyanis egyszer az anya kíváncsivá vált, hogy mi is zajlik az ilyen táncórákon, s egyszer Ő is lányával tartott. A tánccsoport tagjai úgy döntöttek, hogy egy hosszabb megmozdulás erejéig belevonják az édesanyát a „mulatságba”, sőt, az Ő ösztönösen jövő cselekvései köré építenek mindent, az Ő mozdulatait veszik fel. Az anyát ez eleinte zavarba hozza, mégis egyre inkább elkezdi élvezni az egészet. Csak aztán a kislány helyeződik a középpontba, akit édesanyja jelenléte feszélyez. …

A film egy szenzációs, katartikus jelenettel zárul. A tánccsoport tagjai éppen az aktuális táncórára készülődnek, a tanárnőre igencsak felfokozott lelkiállapotban várva. A tanárnőnek is feltűnik ez a felfokozott lelkiállapot, zavarba is hozza; és megpróbál a végére járni, hogy mi ennek az egésznek az oka, bejárva az oktatási épület nagy részét. Diákjai bezárják Őt egy terembe, aki ennek hatására igencsak felfokozott idegállapotba kerül – diákjai eközben a tervezett progresszív táncra hangolódnak; kiengedik a tanárnőt; ráébresztés céljából, e „táncakció” közben gyengéden elkezdik lökdösni, hogy aztán fejük fölé emelve kivigyék az utcára; akciójukat immár ott folytatva, rengeteg kíváncsi ember szeme láttára.

EZ ITT A TÖRTÉNETLEÍRÁS VÉGE.

Eme hosszas – tőlem szokatlan, és talán még engem is megdöbbentő – történetleírás után (bár valamiért most kivételesen szükségét éreztem) talán meglepően hangozhat, hogy a film megtekintése után egy ideig úgy éreztem, hogy ez a film nem szólt igazán semmiről. A film nézése közben nem gondoltam bele igazán semmibe, csak hagytam, hogy magával sodorjon a film „világa”, „atmoszférája”.

A film végére valószínűleg amúgy az illető idősödő, kopaszodó emberke álla is leeshetett, ugyanis hosszabb időre abbahagyta tarkójának és feje búbjának vakargatását – még ilyen szempontból is pozitívan alakulhatott ez a moziélmény.

Egyébként édesanyám – akit egyébként valamennyire megviselt a film, szerintem szerette volna inkább kihagyni – úgy foglalta össze a filmet, hogy a kamaszkorról szól. Kétségkívül frappáns, amit mond, de szerintem ez ennél azért bonyolultabb.

Az a különös, hogy a film megtekintése után egy ideig én is különös lelkiállapotban voltam. Mintha egy szakadék szélén himbálódzó turistabuszon ültem volna – s némiképp az volt a kérdés, hogy a szakadékba zuhan-e, vagy visszabillen a biztonságot nyújtó, szilárd talajra. Jelentem, visszabillent. Viszont egy kissé sokkoló alkotás volt. – Nem lélekromboló, az más, az egyértelműen rossz. – Egy ideig azon gondolkoztam, hogy ez a film 10-es skálán milyen értékelést érdemel. Az a különös, hogy 6-os és 10-es érték között elvileg bármi szóba jöhetett – egy kis csúszka izgett-mozgott jobbra-balra a lelki szemeim előtt.

Ránéztem a film már emlegetett adatlapjára – a talán legnagyobb hazai műsorismertető honlapon; én legalábbis leginkább azt szoktam nézni, bár filmek terén egyre inkább egy másikat… S amikor azt láttam, hogy még nem kapott egyetlen értékelést sem; egyértelmű volt, hogy a 10-esre kattintok. Az a különös, hogy azóta – január 10 – a film ezen a lapon egyetlen újabb értékelést kapott, szintén 10-est. Hát igen… Egy filmkritika azt elemezgette, hogy ez nem biztos, hogy olyan film, ami rengeteg nézőt fog becsalogatni a mozikba, mégis van esélye arra, hogy idővel kultfilmmé váljon. – A filmkritikus egyébként szinte el volt ragadtatva a filmtől; ami azért különös, mert… Sok esetben valahogy nem feltétlenül szoktam hinni az ilyen filmkritikáknak, és teljesen más előzetes benyomás szokott kialakulni bennem az adott filmmel kapcsolatosan. Viszont most eleve pozitív benyomással kezdtem olvasni a filmkritikát. – Szerintem voltak már olyan csodák a filmtörténelemben, amikor egy film népszerűsége hasonlóképp pozitívan alakult, mint ahogy az illető filmkritikus leírta. Hogy a Madeline a mélyben-nek van-e esélye erre, nehéz megjósolni.

Mielőtt eme már egyébként is hosszúra nyúló hozzászólásom végszavához érnék…

Muszáj megemlítenem a 3 különbözőképpen alakuló jellem megformálóit.

A címszereplő bőrében zseniális alakítást nyújtó Helena Howardnak ez volt a debütáló alakítása. Igencsak remélem, hogy nem bizonyul „egyslágeres” színésznőnek, és számos filmben láthatom még. Illetve az a különös érzésem volt, mintha már eleve több filmben láttam volna. Egy kicsit sem elsőfilmes színésznő benyomását keltette – ráadásul egy ilyen lélektanilag bonyolultnak mondható főszerepben –, hanem egyszerűen profi volt.

Molly Parker kiválóan hozta az elfogultsága miatt őrlődő, szinte már a konkrét őrültségig eljutó tanárnő szerepét.

Számomra a legkellemesebb meglepetést, a legkellemesebb alakítást Miranda July nyújtotta az elbűvölő hűvösségével – többek közt amiatt a szinte már varázslatos, komfortzónájából kilépős jelenet miatt… De egyébként is… Egyszerűen az illető édesanya szerepét mintha kifejezetten rászabták volna; sőt, valószínűleg rá is szabták.

Több okból különös ezt kimondani – például azért, mert hosszú még az év –, mégis könnyen elképzelhető, hogy ezt az évet tekintve; ezt a filmet fogom tekinteni a számomra legkedvesebb alkotásnak. – Hogy a top10 valaha volt legkedvesebb filmem közé tudom-e sorolni, az nehéz kérdés; de nem kizárt. – Ami szinte rajt-cél győzelem lenne, hiszen valamikor január elején láttam.

Pedig akadnak még idei filmek, amiket hasonlóképp kiváló alkotásnak tartok.

Ilyen film például a Creed II, az Űrdongó; az Instant család; a Tű, cérna, szerelem; a Miss Hanoi; a Végtelen útvesztő; a Kölcsönlakás; az Alita – a Harc angyala; a Zöld könyv – Útmutató az élethez; a Kurszk; az Aquaman; a Pusztító; és a Dermesztő hajsza; és a Párizs császára… Bár a felsorolt filmek közül néhány igencsak felemás benyomásokat hozott; ezeket – különösen talán az utolsó négyet-ötöt – kissé nehéz kiemelkedő alkotásnak nevezni. Mégis valamiért pozitív visszaemlékezni rájuk, például a film egy-két szereplője, egy-két filmbeli alakítás miatt (lásd például a Párizs császárát, vagy a Kurszkot). Vagy éppen azért mert a film hozott valami teljesen szokatlant, valami teljesen újszerű megközelítést, amit talán egyetlen filmben sem láttam korábban. S bár eleinte meghökkentő alkotásnak tűntek ezek, mégis az egyediségük így utólag belegondolva kifejezetten felüdülést okoz (ilyen például a Dermesztő hajsza, és a Pusztító).

A Madeline a mélyben is egy kissé meghökkentő, megrázó alkotás. Bár én inkább felrázónak nevezném. Rám legalábbis összességében pozitívan felrázó hatással volt.

Nehéz lenne meghatározni, hogy a filmet kiknek is ajánlom, mert másokra is lehet hasonló pozitív hatással a film. Viszont például a filmet esetleg megnéző személyek lelki beállítottságának függvénye is lehet, hogy a film után az a bizonyos „lélekbusz” a szakadékba zuhan – na jó, inkább csak kicsit mélyebb árokba –, vagy visszabillen a szilárd talajra.