Barokkosan túlzsúfolt, de szerethető

2019.04.20 19:18 Filmbarbár Olvasottság: 168x

0

Az Életerő B-kategóriás mozi ugyan, mégis a jobbak közül való; kicsit szerencsésebb konstellációval akár elsőrangú produkció is lehetett volna. Tobe Hooper, akinek a nevéhez rendszerint másodvonalbeli filmek címe kapcsolódik, ezzel az alkotásával ugyan nem tudta elérni A texasi láncfűrészes mészárlás sikerét, mindamellett mégis a kvalitásosabb termékei közé kell számítanunk (főleg, ha figyelembe vesszük, hogy Bőrpofáék sztorija után az 1970-es évek második felében, és az 1980-as évek elején csupán olyan gyengus munkákra futotta tőle, mint pl. az Eaten Alive, A gonosz háza, vagy a The Funhouse). Bár a történet alapvetően mintha lopkodna – khmm... ihletet merítene – más filmekből (a motívumok forrásai között felfedezhetjük az Alient, a 2001: Űrodüsszeiát, akár még a Vámpírok bolygója c. olasz klasszikust is), mai szemmel nézve is élvezhető alkotást sikerült összedobniuk a készítőknek. (Hogy az "ihletmerítésért" mennyire felelősek ők, és mennyire a film alapjául szolgáló regény írója, azt nem tudom megállapítani, ugyanis a regényhez nem volt szerencsém.)

A film egyik nagy problémája – szerintem – a barokkos túlzsúfoltság, ugyanis a meglehetősen hosszú játékidő (kb. két óra) ellenére is aránylag feszített a tempó, főleg a második órában, és annyi ötlet, fordulat, cselekményszál kapcsolódik össze a sztoriban, hogy a néző csak kapkodhatja a fejét. Műfajilag is eléggé kevert ez az alkotás, van benne sci-fi, horror, akció, suspense/thriller, de még erotika és kvázi vallásfilozófiai vagy metafizikai elmélkedés is. A történet elsődleges mondanivalójának az idegen lények és az emberek harcát tekinthetjük, ám megítélésem szerint kissé áttételesen a férfi-nő kapcsolatok, és a szerelem/vonzalom bonyolultságáról szóló tanmeseként is értékelhető. Ebbe a két órába annyi mindent próbáltak belegyömöszölni, hogy abból talán két-három másik filmet is ki lehetett volna hozni, és ez egy kicsit megnehezíti a produkció befogadhatóságát, illetve a kapkodás sok mindent kidolgozatlanul hagyott a filmben. A másik negatívum számomra a meglehetősen lassú kezdés, szerintem túl sok időt pazaroltak a bevezetésre – bár meg kell hagynunk, hogy az effektusok még szerintem a mai nézőt is lenyűgözik –, anélkül, hogy érdemi mondanivalót kaptunk volna, aztán, mintha egy majdnem teljesen más sztoriba csöppennénk, már Londonban vagyunk. Lehet, hogy szándékos dramaturgiai fogás, hogy kétszer (sőt, Carlsennek a film vége felé tett vallomásával együtt háromszor) futnak neki a Churchill űrhajón történtek elbeszélésének, mindenesetre a kicsit kusza sztorit sikerült nagyjából mederben tartaniuk, és amikor elkezdődik a laboratóriumból megszökött lány üldözése, a sebesség felpörög, egészen a grandiózus végkifejletig, noha a lendület íve pont a történet közepén kissé megtörik, és a ritmus belassul. A film egyik nagy erénye, hogy némi jellemrajzot is sikerült belecsempészniük az alkotóknak, és láthatjuk, hogyan próbálnak összefogni a főszereplők, hogy elhárítsanak egy olyan veszedelmet, amelynek méreteiről fogalmuk sem lehet.

Mindehhez hozzá kell tennünk azt is, hogy a főbb szerepeket – de néhány kisebbet is – nem rutintalan színészek alakítják, akiket ugyan nem lehet óriásoknak tartani a maguk területén, mégis valamelyest élettel töltik meg a figurákat, és már-már hihetővé teszik az egyébként kissé bugyutácska történetet. A néző valóban feszülten várja, hogy a politikai és a katonai vezetés az űrhajóssal és a tudóssal együttműködve győzni tud-e a küzdelemben, s a film végére olyan sokkoló képeket kap, amelyekre nem számított. Nagytotálban és közelképekben egyaránt "élvezheti" London és a londoniak haláltusáját, a vámpírrá/zombivá változó emberek pusztulását és pusztítását, a szétrobbanó házakat, a tűzben megégő, a kétségbeesetten menekülni próbáló – vagy éppenséggel egymás ellen forduló – emberek látványát, a tehetetlenséget, a zűrzavart, a leírhatatlan iszonyatot, miközben a halottak lelkét, életerejét elszívja a brit főváros fölött lévő űrhajó. A katedrális lépcsőjén tornyosuló kvázi hullahegy pedig önmagáért beszél. (Bár talán a filmnek ez a szakasza kissé elnagyolt, meg kell hagyni, hogy hatásos képekkel döbbenti meg a nézőt.) Szintén a néző retinájába éghetnek azok a képek, amikor a boncteremben felül a halottnak hitt fickó, vagy ahogyan a kiszáradt testek haldokolnak, majd szétrobbannak. Ráadásul egy személyes drámát is kapunk (bár ez helyenként kissé felületesre és balladai homályokkal tarkítottra sikerült), Carlsen ugyanis az űrlány megszállottjává válik, szó szerint és átvitt értelemben is, a férfi és a nő elválaszthatatlanságát szimbolizálva, tömény erotikával megfűszerezve. Nem mellesleg fontos motívum az, hogy ezek az energiavámpírok az emberi alakjukat a képzeletnek köszönhetik, a Mathilda May által alakított nő pl. közli is, hogy a testi alakját Carlsen képzeletvilága alapján formálta meg. A férfi nézők számára pedig az imént említett Mathilda May produkciója – nevezzük nevén a gyermeket: meztelenkedése – okozhat felejthetetlen élményt, hiszen az egyébként talán balett-táncosnak tanult színésznő valóban tökéletes testet villant meg ebben a filmben, a tekintete pedig tényleg varázslatos, szöveges szerepe viszont kevés van (azt is állítólag a forgatás alatt tanulta meg, mint ahogyan magát az angol nyelvet is, hiszen ő francia), de ezt szerintem nem sok férfit foglalkoztat. Mindamellett vannak érdekes "kiszólások" is a filmben, pl. Hooper barátunk azért csak beleerőszakolta valahogyan Texast is a történetbe, picit cinkos kitekintéssel a szülőföldje felé; illetve nem tudom, hányan figyeltek fel a nézők közül arra, hogy az egyik szereplőt Hans Falladának hívják (Fallada a két világháború közötti német irodalom egyik kiemelkedő személyisége volt, talán nem véletlen ez a névadás a filmben). Sokat tesz hozzá a filmhez Henry Mancini zenéje is, kicsit talán meglepőnek tűnhet, de az amúgy inkább vígjátékokhoz komponáló szerző egy viszonylag ütős score-t tudott összefabrikálni ebben az esetben is.

Az Életerő egy jobb sorsra érdemes alkotás, amely részben a körülmények áldozata is lett; az elkészültét sok minden hátráltatta (színészcserék, forgatókönyv-átírások, a költségvetés labilissága, a leforgatott anyag megvágása), ám valahol mégiscsak szerethető produkció jött ki belőle. A hibái és gyengeségei ellenére is élvezhető még mai szemmel is, ha már a megtekintése előtt elfogadjuk azt a tényt, hogy egy B-kategóriás mozit fogunk látni. Kétségtelen, hogy sem a forgatókönyv, sem a színészi játék nem tökéletes, sajnos túl sokat akartak belezsúfolni ebbe a két órába, ami – a későbbi húzások következtében is – felületességet eredményezett, és valószínűleg sokan lefitymálják a trükköket is (tegyük hozzá, hogy azért egy 35 éve készült filmről van szó, és próbáljuk elképzelni, mekkora erőfeszítésre lehetett szükség ahhoz, hogy leforgassák azt, amit ma a számítógépekkel egy másodperc alatt megoldható). Összességében véve szerintem mégiscsak egy viszonylag minőségi, szórakoztató, helyenként kimondottan hátborzongató alkotásról beszélhetünk. Nem remekmű, de a hibáival és az erényeivel együtt is jól bemutatja a 80-as évek hangulatát, és kisebb üresjáratoktól eltekintve le tudja kötni a nézőt.