A Száz nap Palermóban a már hanyatlóban lévő poliziottesco műfajának némileg kései – és némileg gyenge – darabja, ugyanakkor véleményem szerint át is vezet az évtized egyik legnagyobb sikerét elérő Polip c. sorozathoz (bár a maffiatörténeteknek egyébként is némi átfedése van/lehet a rendőrfilmekkel). Az olasz rendőrfilm a 60-as években kezdte kiforrni magát, hogy a 70-es években dömpingszerűen árassza el a piacokat fajsúlyosabb és felszínesebb termékeket egyaránt produkálva. Jómagam nem nagyon ismerem ezt a műfajt, inkább a 70-es évekből láttam néhány alkotást, kissé meg is lepődtem, hogy a Polipon kívül is készültek még ilyen jellegű produkciók.
A történet valós eseményeket dolgoz fel – illetve rekonstruál –, viszonylag gyorsan reagáltak az alkotók Carlo Dalla Chiesa tábornok és fiatal felesége 1982-es brutális lemészárlására. A film első percei sokkoló módon azonnal belerántják a nézőt ebbe a kegyetlen és kilátástalan világba, jó néhány véres leszámolásnak lehetünk szemtanúi. Lényegében véve mindenféle körítés és magyarázkodás nélkül megismertetnek minket a készítők azzal a helyzettel, amely a 80-as években (is) uralkodott Palermóban, illetve Szicíliában, és amellyel Dalla Chiesának is szembesülnie kell. A kimondottan erőszakos és megrázó kezdés után mintha kicsit "leülne" a film, viszonylag sok idő jut a főszereplő személyiségének megismerésére, és fokozatosan egy szerelmi dráma is kibontakozik. A film Dalla Chiesát erős akaratú, határozott, megalkuvást nem tűrő személyiségként ábrázolja, aki azonban meglehetősen naivnak is tűnik a maffia elleni harcot illetően. A tábornok ugyanis úgy véli, hogy a maffiával is ugyanolyan viszonylagos könnyedséggel le tud majd számolni, mint ahogyan pl. a Vörös Brigádokkal tette. Fontana százados – akit talán a rendező/forgatókönyvíró szócsövének is tekinthetünk – próbálja őt felvilágosítani arról, hogy a maffia szorosan összefonódik a gazdasági-politikai hatalommal, így sokaknak nem áll érdekében ennek a szervezetnek az elpusztítása, ellentétben a terrorista csoportokkal, amelyek magát az államot is fenyegetik. Fontana és Dalla Chiesa beszélgetése a film egyik kulcsmozzanata, viszont úgy vélem, hogy a sztori egyik legfőbb gyengesége éppen az, hogy nem mutatja be a maffia hatalmát, az egész társadalmat átfogó pókhálót, amelybe a legegyszerűbb emberektől kezdve a rendőri, gazdasági, politikai vezetőkig bárki belegabalyodhat.
Dalla Chiesa tragikus vétsége szerintem abban rejlik, hogy nem szicíliaiként nem látja át teljesen azt a helyzetet, amely évszázadokon keresztül folyamatosan kitermelte és éltette ezt a bűnszövetkezetet, még ha el is ismeri, hogy sokkal nehezebb megküzdeni a maffiával, mint a terroristákkal, mert ez a szervezet sokaknak biztosít megélhetést, és átszövi a teljes társadalmat. A halála kapcsán felmerülhet persze az ő egyéni felelőssége is, hiszen lett volna lehetősége arra, hogy kiszálljon ebből a feladatból, vagy, hogy maga is korrupttá váljon, de az igazságérzete mindezt nem engedte. Az alkotók a főbűnösöket részben a maffiózókban, részben a politikusokban látják és láttatják, hiszen Dalla Chiesa és társai gyakorlatilag eszköztelenül kénytelenek szembeszállni a szervezettel. A bűnözők ellen az állam nem indít komolyabb vizsgálatot, a maffiaellenes törvénytervezetet leszavazzák, így ennek fényében a tábornok megnyilatkozásai és erőfeszítései csupán felszíni és átmeneti változásokat tudnak elérni. A film jól illusztrálja azt, hogy Dalla Chiesa hogyan próbálta népszerűsíteni a programját, hogyan próbált bizalmat ébreszteni az egyébként a bizalmatlanságukat jogosan kinyilvánító egyszerű emberek körében gyűléseket, sajtótájékoztatókat tartva. Mindez remekül bemutatja, hogy a társadalom mennyire elvesztette a hitét a különböző állami szervekben, és, hogy mennyire megbénultak a rendfenntartó szervek, mert megbénították őket. Dalla Chiesa bukását az eredményezi, hogy a nép körében ugyan kezd népszerűvé válni, mégis magára hagyja őt a politikai elit, és egymaga képtelen arra, hogy az egész rendszert a gyökereinél kezdve semmisítse meg. Mindezzel az alkotók szigorú bírálatot mondanak a korabeli olaszországi viszonyokról (is), keserű és nyomasztó látleletet adva a megváltásra váró, de az önmagát újra- és újratermelő maffia hálójában vergődő, kilátástalan csapdahelyzetbe került szicíliai népről. A tábornokról kiderül, hogy voltaképpen csak báb a politika kezében, kirakatember, aki komolyan veszi ugyan a feladatát, de éppen a saját felettesei akadályozzák meg őt abban, hogy a szándékát véghez vigye. A film keretes szerkesztéssel ismét csak megdöbbentő képsorokat mutat be a zárlatban, bár ebben az esetben a kamera felülnézetből közvetíti Dalla Chiesa és felesége lemészárlását, őket közvetlenül már csak a haláluk beállta után mutatják pár pillanatig az autóban, akkor is a beúszó stáblistával részben takarva, ami picit eufemisztikus, de egyben drámai hatást is kelt. A történet első pillantásra kurtán-furcsán látszik véget érni, ám ez feltehetően azt a célt szolgálja, hogy egy fajsúlyos és katartikus hatást keltő pillanatban zárja rövidre a mondanivalót, s Dalla Chiesa végzetét példaértékű sorsként definiálja.
Noha a film utolsó fél órájában már érezhető, hogy a feszültség fokozatosan erősödik (és még talán azok is sejthetik, hogy itt valami rossz készül, akik nincsenek tisztában a tábornok sorsával, mint ahogyan nekem sem volt róla fogalmam, így utánaolvastam), a történet első része talán kicsit lassú tempójú, bár az egész filmre jellemző valamiféle szikárság, dokumentarista jelleg, s ezt erősíti az is, hogy több ízben feltüntetik az eseményeknél a helyszínt és az időpontot. A mai néző számára talán az okozhat némi problémát, hogy a figurák akkoriban ismerősek lehettek ugyan a nézők számára, viszont majdnem negyven év távlatából már valószínűleg nem sokat mond a nevük, így érzésem szerint pl. Della Chiesa háttértörténete talán lehetett volna némileg kidolgozottabb, illetve többet is megtudhattunk volna arról, hogy mondjuk kik voltak a maffia bankárai, mely politikusok lehettek érintettek stb. A szereplők között a főszereplőt alakító Lino Ventura az egyetlen húzónév, és egyértelműen ő uralja a képernyőt; meggyőzően alakítja az erőskezű, tántoríthatatlan, szigorú prefektust, rendkívül életteli a játéka, sokszor mintha eggyé válna a figurával. A többi színész számomra teljesen ismeretlen volt, nekik aránylag kevesebb tér is jutott a filmben, illetve nem kaptunk róluk komolyabb jellemrajzot. Az egyetlen kivétel talán a tábornok fiatal felesége (), viszont ő is aránylag keveset szerepel.
A film a kisebb-nagyobb hiányosságok ellenére is hatásosan mutatja be a korabeli szicíliai állapotokat, és kendőzetlenül realista/naturalista képet fest a sziget nyomasztó, kilátástalan légköréről. Itt a jó győzelme esélytelen, bár kétségtelen, hogy ebben a valós eseményekhez való ragaszkodás is szerepet játszik, de egyébként sem tud a történet semmilyen reménysugarat sem felcsillantani. A film kvázi a jövőt is borúlátóan mutatja be, azt sugallja, hogy a régóta létező rendszeren nem lehet változtatni, és, aki "forradalmat" akar csinálni, az óhatatlanul is bukásra van kárhoztatva. Dalla Chiesa személyében egy szerethető, tisztelhető karaktert ismerhet meg a néző, aki hús-vér ember, hibákkal és erényekkel egyaránt rendelkezve. A történet komoly jogi és erkölcsi kérdéseket feszeget, a nézőt egyaránt kényszeríti elgondolkodásra és állásfoglalásra. A film egyszerű eszközökkel, mégis hatásosan rázza fel és döbbenti meg a nézőt, szikár dokumentarizmusa és realizmusa többet mond mindenféle giccsparádénál és látványelemnél. Noha ez az alkotás önmagában véve szerintem nem túlságosan kiemelkedő darab, érdemes megnézni, ráadásul megtalálható a klasszikus, 1988-as szinkronnal is (Gera Zoltán, Frajt Edit, Gruber Hugó, Vass Gábor, és még hosszasan lehetne sorolni, sok mellékszereplőnek is világklasszis magyar hangokat sikerült találniuk), ami sokat dob a filmélményen.
