Felemás érzéseim vannak a filmet illetően, nehéz megfogalmazni. Felemás érzéseim vannak az ABBA munkásságát illetően is, ezt is nehéz megfogalmazni. Annak idején az első rész nagyon kellemes meglepetés volt. Egy hajdúszoboszlói vakáció alatt láttam a helyi kertmoziban. Egy kicsit szkeptikus voltam a film kapcsán; a filmet és a "műfaját", az "atmoszféráját" valahogy nem éreztem az én világomnak, bár talán ez furcsán hangzik. Igazából a filmek terén szinte mindenevő vagyok, bármilyen műfajút megszoktam nézni. Igaz, valamelyik műfajúból többet, valamelyikből kevesebbet; ez hangulatfüggő nálam. Viszont... Nem biztos, hogy ez a legjobb szó, de ha valami túl szirupos, azzal valahogy nem tudok mit kezdeni. Szerintem nem feltétlenül csak romantikus filmek lehetnek sziruposak, én túl sziruposnak éreztem a Tégla című filmet is; az eredeti verzió, a Szigorúan piszkos ügyek sokkal közelebb állt hozzám, azt moziban kétszer is megnéztem. S hasonló szkeptikusságot éreztem eleinte Az első ember kapcsán is, ami végül a Mamma miahoz hasonlóan kellemes meglepetésnek bizonyult.
A Mamma mia kapcsán is talán hasonló "félelmeim" voltak. Egyébként ugyanott pár nappal előtte a Mongol című filmet láttam. S adott volt a megfelelő helyszín és az alkalom, hogy végül megnézzük a Mamma miát is. Úgy emlékszem, néhány dolog miatt nem feltétlenül voltam jó passzban, de a film üdesége, lendületessége és persze a dallamok szinte minden gondot, bút elfeledtettek egy időre. A 2. részt illetően is volt bennem némi szkeptikusság. Pár héttel előtte – egy másik film előtt – néztem az előzetesét és gyanús volt, hogy Meryl Streepnek úgy nagyjából hűlt helye. Na nem azért, mert húúú de nagy Meryl Streep rajongó lennék – de nem tartozom az "ellentáborába" sem –, viszont úgy éreztem, hogy igazán jó Mamma mia film nem létezhet nélküle, s most is így érzem. Viszont Meryl Streep ott pózolt a film plakátján, s talán a középpontban. A filmről a megtekintése előtt nem nagyon akartam sokat tájékozódni. Aztán, amikor elkezdődött, hidegzuhanyként ért, hogy tulajdonképpen már az elején "megölték a bulit". Ezt úgy igazából nem tudtam hova tenni, nem tudtam a helyzettel mit kezdeni. Képzeljünk el egy szituációt! Tegyük fel, hogy beülünk egy moziba, színházba egy ígéretesnek ígérkező filmre, színdarabra; vagy épp betérünk egy diszkóba. S alig pár perc elteltével rezeg a telefonunk, s az a hír fogad, hogy egy közeli hozzátartozónk meghalt, vagy kórházba került...
Az a különös, hogy pár héttel ezelőtt át is éltem egy némiképp hasonló szituációt. Épp megérkeztem egy kézilabda mérkőzésre a gödi sportcsarnokba még a bemelegítés előtt; a vendégcsapat az egyik kedvenc (13. kerületi) csapatom. A meccs rangadónak ígérkezett. Alig pár perce ültem a nézőtéren, mire mögülem – igaz, csak pletykaként – felröppent a hír, hogy a csapatban számomra legfontosabb játékos (az egyik kapusról van szó) a szezon végén vagy otthagyja a csapatot, vagy rosszabb esetben be is fejezi a pályafutását. (Pedig pár héttel előtte egy biztosnak tűnő információt kaptam egy illetékes embertől azt illetően, hogy az illető biztosan marad.) Alig pár perccel később kiderült, hogy a pletykának van alapja. Bármilyen szokatlanul is magas volt a meccsre a jegyár, abban a pillanatban kedvem lett volna kirohanni a csarnokból még a meccs kezdete előtt, és otthagyni csapot, papot. Rezgett a telefonom. A sors furcsa fintoraként a másik kedvenc (szintén 13. kerületi) kézilabda csapatom számomra legfontosabb, s egyébként biztosan búcsúzó játékosától kaptam egy kedves üzenetet a lehető legjobbkor. (Az ő távozásának híre már hetekkel korábban kiderült, rendesen lesokkolt; s úgy tűnt, megismétlődik a helyzet.) Mintha ösztönösen ráérzett volna, hogy bajban vagyok. S ez az üzenet adott némi "erőt", lelkesedést, hogy ott maradjak a meccsen. Bár egy kicsit különös volt az egész, mert mellénk zsúfolódott a hazai kislány szurkolótábor, s egyikük, ha akaratlanul is, s nem nagy erővel, de tönkre rugdosta az oldalam. Na de nem ez a lényeg. Megjött a lelkesedésem a szurkoláshoz is... De ez javarészt annak is köszönhető, hogy szinte végig az említett kapus őrizte a vendégek hálóját, a lehető legjobb formáját hozva valósággal lehúzta a rólót; s a vendégek végül 12 gólos, kiütéses győzelemmel távoztak a pályáról. Annál különösebb volt, hogy pár perccel később az emlegetett kapus látszólag kifejezetten feldúltan hagyta el a sportcsarnokot.
Tudom, hogy a Mamma mia 2 csak egy film. Viszont... Bár lehet, hogy előfordultak hasonló helyzetek a filmtörténelem során... Nekem most valamiért a Love story filmek jutnak eszembe, bár szerintem egyiket sem láttam elejétől végéig. Mégis nehéz megítélni, hogy mennyire bölcs dolog így elkezdeni egy népszerű film folytatását. Ha az volt a cél, hogy az első rész kedvelőit megosszák... S ha nem terveznek 3. részt... Kétségtelenül jó döntés volt. Ugyanis akadnak olyanok, akik a 2. részt is szerették; néhányan jobban, mint az elsőt. Viszont talán az is kijelenthető, hogy kialakult egy ellentábor is. S így kétséges, hogy egy esetleges 3. rész akkora bevételt produkálna-e a mozikban, mint az első 2, bár eme bevételeket illetően éppen most nem tájékozódtam. Mégis – bár kicsit furcsa ezt kimondani – szerintem szükség lenne egy folytatásra.
A korábban leírtak miatt kijelenthetném, hogy ez egy rossz film, de ez nem ilyen egyszerű. Ellene és mellette is szólnak érvek. Az tény, hogy a kezdete miatt elég különös, szomorú hangulatban néztem végig – egyébként az Allee Moziban –, mégis volt egy bája. Például szerintem kifejezetten jó színésznőket találtak a fiatal Rosie és a fiatal Donna szerepére. A hölgytrió harmadik tagját, Tanyat most nem tudnám véleményezni. Bár sem Alexa Davies, sem Lily James – sem Jessica Keenan Wynn – neve nem volt különösebben ismerős számomra, előbbi kifejezetten bájos, utóbbi kifejezetten energikus volt, s talán a harmadikuk szolgáltatta az "epikát", a "fűszert".
Az apakoszorú fiatalabb kiadásaira választott színészek viszont nem tettek rám különösebben emlékezetes benyomást; az egyiküket ugyan elvileg ki akartam emelni, de már fogalmam sincs, melyiket... Ugyan próbálták hasonló külső és belső tulajdonságokkal felruházni őket, mint az idősebbik kiadásaikat, de TALÁN 1 kivétellel valahogy olyan "puhapöcsök" voltak. Már-már illúziórombolók, felejthetők. Igazából most is inkább az idősebb kiadásaik vittek színt a filmbe, belőlük viszont túl keveset kaptunk. Kritizálták az énektudásukat az első rész miatt. Hát nem tudom... Én szerettem volna minél többet énekelni hallani őket, különösen Pierce Brosnant. Szerintem az volt a film egyik legjobb pillanata, amikor Pierce először dalra fakadt minden "hamisságával", minden megtörtségével együtt. Persze, hogy elvárható, hogy egy "zenés" filmben profi énekhangokat kapjunk, halljunk; de ez nem minden.
Például az X-Faktor legutóbbi évadában is volt olyan előadó, aki a hangját, az éneklését tekintve profi volt; viszont valahogy túl nyersnek tűnt, nehéz volt felfedezni a részéről bármiféle érzelmeket az éneklése alatt. Egy csapattársát viszont viszonylag sűrűn kritizálták a hangja, az éneklése miatt – egyébként különleges hangszíne volt –, mégis mindig megérintette a lelkem, és igazából sokakét. S Pierce Brosnan is tulajdonképpen ugyanezt az érzést hozta, mint az utóbb említett énekes. Egyébként Colin Firth-t valahogy úgy igazából sosem szerettem, de a Mamma mia filmekben talán még ő is elviselhető volt. Stellan Skarsgard meg számomra talán inkább semleges, bár hirtelen eszembe jutottak jobb alakításai; s a Mamma mia filmeket illetően őt sem illetném kritikával. A 2. rész elején az a csavar a "hasonmásával" kifejezetten meglepett.
S bár az idősebb Donna kiiktatása elég keserű alaphangulatot adott a filmnek, s ezáltal elég mélyről indított... Egyébként bíztam egy olyan szálban, hogy az lesz a sztori, hogy az idősebb Donna hajótörést szenvedett, feladták a reményt a megtalálását illetően, s aztán a film folyamán mégis előkerül... Ez a remény is hamar szerteszállt. A fiatal hölgykoszorúnak, az idősebb hölgykoszorú megmaradt 2 tagjának, és az idősebb apakoszorúnak valamennyire sikerült megmentenie a filmet.
S Andy Garcia és Cher is üde színfoltok voltak, bár Andy túl "kimért", túl "elegáns", túl "tüchtig" volt; Cher viszont túl későn lépett színre. S különös volt, ahogy az idősebb Donnát "belevonták", "visszahozták" a filmbe, talán mondhatjuk, hogy egy rekviem volt, és érte szóltak a dallamok. S tulajdonképpen 2 történetet kaptunk, egy vidámat, és egy szomorúbbat. Én az utóbbitól kifejezetten el tudtam volna tekinteni. Nyilván azért néztem meg a 2. részt, mert egy hasonló lelki felüdülést vártam tőle, mint amilyet az első rész adott. Ehhez képest... Nehéz szavakat találni. Úgy érzem, kell, hogy legyen folytatás, mert szerintem ezt a történetet nem zárhatják le így.
Egyébként a moziteremben egyedüliként megvártam a stáblista végét. Általában meg szoktam várni, közben a kijárathoz közeledve; s természetesen nem az a célom, hogy a takarítókat bosszantsam, hanem szerintem a film a stáblistával, és főképp az alatta futó zenével igazán kerek. És... Annyira vicces szokott lenni, amikor a stáblista végén kapunk egy plusz jelenetet, amit rajtam kívül épp senki más nem lát, persze a takarítókon kívül. Ez történt ezúttal is. A film egyik legjobb forma, legjobb fej karaktere, a "hajó-pénztáros", "hajó-határőr" – vagy nem tudom, minek nevezzem – fakadt dalra, csak sajnos túl röviden. Ezen elmosolyodtam, szinte elnevettem magam; ezen viszont a takarító mosolyodott el, kellemes szituáció volt.
Igazából nehéz elképzelni, hogy milyen történettel készülhetne folytatás; de ha készül, jó lenne, ha valahogy vissza tudnának térni az első rész "nyomvonalához", s annak az alaphangulatát tudnák hozni minden bút félretéve. Bár – s teszem hozzá, nem feltétlenül vagyok ABBA-szakértő – ez a 2. rész kicsit pont olyan számomra, mint maga az ABBA. A munkásságukat valahogy nem tartom az én világomnak, számomra már valahogy túl "régi", s minden dallamossága ellenére "merev". S mégis rákaptam arra mostanában, hogy olykor túrázás közben előkerülnek e film dalai, természetesen a film szereplőinek előadásában. Általában akkor, ha épp lelkileg magam alatt vagyok. Viszont talán érthető okokból egy vidám 3. részt szeretnék gyászmisék nélkül.
Nem szóltam még Amanda Seyfriedről, pedig ő, illetve az általa megformált Sophie lépett elő igazi, s szinte egyedüli főszereplővé, s nyilván róla sem szabad megfeledkezni. Ezt most nem kritikaként írom, de a filmbeli édesanyja elvesztése a film elején vagy 10 évet öregített rajta; jól hozta a karaktert, aki elvesztette az édesanyját. S aztán lassacskán "visszafiatalodott". S a film vége felé haladva szinte felváltva érte vidámság és szomorúság, ahogy minket, legalábbis engem is.
musical | romantikus | vígjáték
Készülj, mert újra vár az ének, a tánc a nevetés és a szerelem! Tíz évvel azután, hogy a Mamma Mia! több mint 600 millió dollár bevételt hozott világszerte, visszatérünk a... több»
Szereplők: Meryl Streep, Colin Firth, Pierce Brosnan, Amanda Seyfried, Andy García
