::CSELEKMÉNYLEÍRÁST TARTALMAZHAT:::
Ha egy tökéletesen lezárt trilógia után bemutatásra kerül egy negyedik rész, óhatatlanul is felmerül az emberben a kérdés (mielőtt még megtekintené a szóban forgó művet): minek készítik el, hacsak nem a bőrlehúzás végett? Ez a nem csekély aggodalom pedig hatványozottan igaz lesz abban az esetben, ha az embernek (mint jelen sorok írójának is) az egyik kedvenc animációs filmjéhez készítik el az elsőre feleslegesnek hitt folytatását. De van egy jó hírem: a Pixarnál még mindig értik a dolgukat, s akárcsak tavaly A hihetetlen család második részénél, úgy a Toy Story 4 esetében is hatékonynak bizonyult a brainstorming. Woody-ék új kalandja talán nem hozza azt a katartikus élményt, mint az előző mozi, de továbbra is tud érzelmes, megható és tanulságos lenni rávilágítva ezáltal arra is, hogy ezek a játékok bizony sosem mennek ki a divatból, illetve talán mégsem (csak) bőrlehúzás az aktuális epizód.
Jelen filmben Woody, Buzz, Jessie, Szemenagy és a többiek a harmadik részben megismert Bonnie életét teszik boldoggá, s látszólag mindenki elégedett, egyvalakit kivéve. Imádott seriffünk ugyanis úgy érzi, háttérbe szorult (a szekrényből kénytelen figyelni, ahogy új gazdája a többiekkel játszik), mintha már nem ő lenne a fontos, nincs nála az irányítás. Történik azonban, hogy Bonnie iskolás lesz, ettől a kislány eléggé megszeppen, s ez már bőven elég ahhoz, hogy Woody újra fontosnak érezze magát: becsempészi magát a gyerkőc táskájába, elmegy vele az iskolai előkészítő napra, ahol bekerül a képbe egy új szereplő: Villi, akit Bonnie egy műanyag villából, fagylaltos pálcikákból, gombszemekből és más, szemétből való dologból alkot meg, s természetesen haza is visz. Az új szereplő eredetéből adódóan nincs tisztában saját identitásával (most akkor ő játék vagy szemét), de Bonnie számára nagyon fontos lesz, s ez adja a történet egyik fő összetevőjét: Woody a szárnyai alá veszi Villit, mint egy apa figura próbálja megóvni a bajtól (leginkább attól, hogy a „játék” újra a szemétbe vesse magát). A másik, a narratíva szempontjából sokkal fontosabb szál pedig ezután jön: Bonnie a szüleivel elindul egy lakókocsis kirándulásra (melynek elengedhetetlen tartozékai a játékok), amely során Villi és Woody kiesik a járműből. Aki pedig látta az előző három Toy Story bármelyikét, könnyen kitalálhatja, mi történik: egy mentőakció, mely nem kevés izgalomban, humorban és sok kérdésfelvetésben bővelkedik mind a karakterek, mind pedig a nézők számára.
Mielőtt még a jelen alkotás pozitívumaira és negatívumaira rátérnék, egyet mindenképp meg kell jegyeznem: Josh Cooley rendező (aki eddig még csak rövidfilmeket, igaz, Pixar-rövidfilmeket dirigált) már a film első öt percében, egy flashback keretében zseniális módon elrejti a Toy Story 4 legfontosabb összetevőit: Woody filmbéli jellemét, a mentés mint központi narratív szál, és Bo Peep karakterét (és még Andy-t is sikerült belecsempésznie). Maga a történet egyébként (ezt a kezdő pár percet leszámítva) ugyanott folytatódik, ahol az előző abbamarad, s bár valóban egyenes folytatásról beszélhetünk, a negyedik Toy Story film próbál az előző epizódokhoz viszonyítva új utakat keresni. Az egyik fontos változás, hogy a korábban megismert csapat erőteljesen háttérbe szorult (leginkább mellékszerepet kapnak a mentőakcióban), de szerencsénkre az új szereplők kellőképp tudják pótolni őket. Közülük nemcsak Villit emelhetjük ki, hanem az előbb említett pásztorlányt is (ő ugyebár a harmadik részben csak említés szintjén szerepelt), aki egy nagyon izgalmas karakterfejlődést ír le a játékidő alatt: már egyáltalán nem az a törékeny porcelánbaba, akit korábban megismertünk. Miután sok év után újra találkozik Woody-val, egy határozott, bátor, kalandvágyó amazonként mutatkozik, akinek eszében sincs újra „valakinek a játéka lenni”, ám ahogy haladunk előre, ez a felfogása szépen formálódik. Rajta kívül kaptunk még egy vicces duót egy plüss kacsa és nyuszi személyében, illetve egy komplexusos kaszkadőrbábut Duke De Bumm képében, akiknek a film legviccesebb jeleneteit köszönhetjük (nem mellékesen: ők sem egydimenziós karakterek, ugyanis a plüssfigurák régóta arra vágynak, hogy végre hazavigyék őket, míg Duke komplexusai mögött egy múltbéli kudarc áll). És legalább ugyanennyire fontos a történet antagonistája, Gabby Gabby, akinél szintén nagy változások mennek végbe: a harmadik rész Macójához képest egy sokkal inkább azonosulható karakter az övé, a motivációit is abszolút meg lehet érteni, s ráadásképpen az egyik legmeghatóbb pillanat is őhozzá kapcsolható.
Az újonnan megismert játékok tehát jól teljesítenek, s ez nagyon jó, főleg annak fényében, hogy a régiek (akik eddig igencsak fontos szerepet töltöttek be) hangsúlyosan háttérbe szorultak, lásd pl. Buzz, Jessie, Rex vagy Krumplifej. Egy valakit viszont szintén nem szabad kihagyni, ez pedig Woody. A rongybabának ismét egy fontos kérdéssel (vagy akár nevezhetjük próbatételnek) kell szembenéznie: mi van egy játék valódi énjén túl, hiszen eddig tökéletesen működött az a szemlélet, hogy az ő életének értelme az, ha valaki szereti és játszik vele. De mi van akkor, ha nemcsak ez az egy feladat létezik egy játék számára, hanem megadatik a választás lehetősége is? Jelen film középpontjában tehát az eddig megismert altruista hozzáállás és a saját döntés/boldogság közti dilemma kerül, s ez kétségkívül jót tett a Toy Story 4-nek.
Zárásképpen annyit jegyeznék meg, hogy a fentieket egy (Pixar-filmhez viszonyítva is) gyönyörűen kivitelezett animáció keretében követhetjük végig, mely narratívájában nem hoz újdonságot az elődjeihez képest, de hangulatában egy egészen más Toy Story filmet prezentál. Abban pedig egészen biztos vagyok, hogy a család apraja-nagyja ismét jól fog szórakozni, s az sem ciki, ha a történet végén lesz egy kis gombóc a torokban érzés. A minőségi munka tehát továbbra is megvan a lámpás stúdiónál, s amennyire szkeptikusak voltunk jelen résszel kapcsolatban, most legalább akkora lelkesedéssel várunk egy ötödik részt kedvenc játékaink kalandjaiból. Mert úgy tűnik, léteznek még megunhatatlan karakterek, s ezt nagyon jó tudni.
