Megkockáztatom, hogy ha az egyszerű mozinézőt megkérnénk arra, soroljon fel tíz darab Martin Scorsese filmet, szinte biztos, hogy A komédia királya nem férne be a lajstromba (vagy maximum a kilencedik, tizedik helyen tanyázna). A rendező egy igencsak elfeledett alkotásáról van szó, amely annak idején a mozikasszáknál jókorát zakózott, s Scorsese 80-as évekbeli pályafutására is hatással volt. Pedig, ha jobban belegondolunk, ez a film tökéletesen idomul a rendező azon alkotásainak sorához, melyben Robert De Nirót láthatjuk a főszerepben tündökölni. A nagyvárosi környezetben láthatunk egy kisembert, aki a rögeszméjének a rabja, s akinél bármikor elpattanhat a cérna, amelynek természetesen nem lesznek vidám következményei.
Egész konkrétan arról van szó, hogy a történet főszereplője, Rupert Pupkin egy önjelölt komédiás, akinek minden vágya, hogy bekerüljön a showbusiness-be, ezáltal pedig híres és sikeres ember váljon belőle. Példaképe is van, a neves és saját show-műsorral rendelkező Jerry Langford. De Rupert számára Jerry több mint példakép, mentorként, sőt, jóbarátként tekint rá. Nem véletlen tehát, hogy főszereplőnk azt gondolja, a sikerhez Jerry Langfordon keresztül vezet az út, ezért Pupkin minden követ megmozgat annak érdekében, hogy közel kerüljön bálványához, és szerepelhessen a Jerry Langford Show-ban. Ám hiába minden próbálkozása, Rupert nem tudja átverekedni magát azokon a „védővonalakon”, melyek közte és Langford között állnak, így radikálisabb lépésre szánja el magát: a barátnőjével, Mashával elrabolja és túszként tartja fogva a népszerű showmant, ezáltal elérve, hogy felléphessen a tv-ben, vagyis megkaphassa azt a bizonyos tizenöt perc hírnevet (saját szavaival élve: királlyá válik egy napra).
Talán az az egyik legérdekesebb aspektusa A komédia királyának, hogy több helyen vígjátékként hivatkoznak rá, ugyanakkor egyáltalán nem egy klasszikus értelemben vett komédiát láthatunk. Sokkal erősebb a drámai vonala a filmnek, s talán sokkal jobban illik rá a szatíra megjelölés. Rupert Pupkin karaktere ugyanis egyfajta szintézise mindannak, ami az ilyen figurákra jellemző: a téveszméinek a rabja, de oly’ mértékben, hogy ezek beépülnek a valóságképükbe, s egy nagyon érdekes elegyet hoznak ezáltal létre. Emellett meg vannak győződve arról, hogy ők is olyan jók, mint a példaképeik, csak őket a világ még nem fedezte fel. És akkor, amikor rájönnek, hogy hiába minden munka, erőfeszítés és szorgalom, a siker nem jön, mi több, a bálványaikban is csalódnak, akkor robban bennük a bomba, s visznek véghez valami őrültséget. Mindezek pedig remekül vannak kidomborítva Scorsese filmjében: Rupert álomjelenetei és a „valóságos” jelenetek olyan jól mosódnak össze, hogy első nézéskor nem kis feladvány a kettőt elkülöníteni. Emellett szintén hangsúlyos az, hogy Jerry Langford és a televíziós stáb (a recepcióstól kezdve a titkárnőn át, a biztonsági őrökig) miként próbálja megakadályozni, hogy Rupert bejusson a showmanhez.
Egyszerre vicces és szánalmas, hogy a főszereplőnek a nevét nem sikerül megjegyezni, aztán pedig jönnek rosszabbnál rosszabb, mondvacsinált indokokkal, hogy Jerry miért nem tudja fogadni a leendő humoristát. De hiába minden visszautasítás, Rupert nem adja fel, s minden nap ott vár a recepción, vagy ha kell, egy nyilvános telefonnál várja a stáb visszahívását. Eltökéltsége egyszerre bámulatos és szánalomkeltő, mindez pedig Jerry hétvégi nyaralójában csúcsosodik ki: Pupkin a barátnőjével ugyanis elutazik a showman víkendházába, s váltig állítja a személyzetnek, hogy a házigazda tudott az érkezésükről. Persze a tévedésről/hazugságról hamar lehull a lepel, s mondani sem kell, Mr. Langford a golfozásból hazaérve egyáltalán nem látja szívesen hívatlan vendégeit (miközben Rupert nem akar tágítani attól a tévképzetétől, hogy bizony ők meghívásra érkeztek). Ennek a jelentsornak pedig azért is van kiemelt jelentősége, mert ez fog alapul szolgálni a film második felét kitevő emberrablásnak és vesztegetésnek. Egyébként számomra innentől lesz néhány vicces jelenet, de a humort itt leginkább a két túszejtő (Rupert és Masha) szerencsétlenkedése fogja szolgáltatni. Apropó, Masha: őnála is megfigyelhető a Jerry Langford iránti rajongás, csak kicsit más indíttatásból, ő ugyanis szexuálisan szeretne közel kerülni a showmanhez. Az őt alakító Sandra Bernhard ugyan nem futott be olyan karriert, mint férfi partnere, de azt kell mondjam, meggyőzően hozza a megszállott nőszemélyt. Ami pedig Robert De Nirót illeti, nos, ő egy pojácát alakít, viszont mesteri módon. Az egyik percben pofán csapnánk az értetlensége miatt, a másik percben viszont már eléri, hogy sajnáljuk, mert semmi sem akar összejönni neki. Továbbá azzal a bajusszal és ruhatárral, amelyekkel a játékidő alatt láthatjuk, valamint az anyja házának alagsorában papírból és kartonból létrehozott „stúdió” csak erősítenek ezen az érzésen.
Mindemellett Scorsese a főszereplő kálváriáján keresztül a médiáról is tesz egy-két éles megjegyzést: a tizenöt perc hírnév ára, a televízió személyiségtorzító hatása, illetve a sztárság árnyoldala is mind-mind megjelenik A komédia királyában. Emellett a rendező egy nagyon érdekes befejezést is alkalmaz (aki nem látta a filmet, annak SPOILER-es lehet): Pupkin felléphet a show-ban, előadhatja stand-upját (megjegyzem: nem túl jó viccekkel, melyeket a saját életéből merített), de az emberrablás miatt börtönbe zárják. Ezt követi egy érdekes happy end, amelynél viszont felmerülhet a gyanú, hogy nem-e a főszereplő elméjében zajlik csupán. Ettől viszont csak még érdekesebb lesz az összkép.
A komédia királya tehát egy nagyon érdekes alkotás a Scorsese-életműben, mely csak évekkel később kapta meg azt a figyelmet, amely már korábban kijárt volna neki. A film anyagi értelemben vett bukása ugyan éreztette hatását a rendező későbbi munkásságán (a következő nagy sikert arató filmjére 8 évet kellett várni, ez volt a Nagymenők, habár szerelemprojektjét, a Krisztus utolsó megkísértését így is össze tudta hozni), és a hollywoodi stúdiók magatartásán is (a rendezőközpontú egyéni víziók helyét átvették a blockbusterek a hatalmat), de ahogy mondani szokás: a jó dolgok az idővel megszépülnek. Ez a film pedig a mondanivalójából mit sem veszített, s már csak ezért is érdemes megtekinteni vagy újra elővenni.
79 A komédia királya (1982)
dráma | krimi | thriller | vígjáték
Rupert Pupkin ígéretes komikus, aki bármit megtenne, hogy azonnal a csúcsra jusson. Úgy érzi, hogy a leggyorsabban ezt egy éjszakai talk-showban való fellépéssel érheti el.... több»
Szereplők: Robert De Niro, Martin Scorsese, Liza Minnelli, Tony Randall, Jerry Lewis
