A szomorú bohóc ébredése - Joker

2019.09.15 17:30 Paulo-Varga Olvasottság: <100x

2

Úgy tűnik, hogy a DC, ha már univerzumépítésben jócskán lemaradt a nagy konkurens Marvelhez képest, megtalálta a nyerő receptet: Batman ikonikus nemezisének eredettörténete olyan mélyre ás, ahová képregényfilm még nemigen merészkedett.

Hogy a Joker minősége és szerzői felhangja mennyire köszönhető a projekten eleinte dolgozó, majd a The Irishman miatt távozó Martin Scorsesének, azt nehéz lenne megmondani, de tény, hogy sokan már jó előre a Taxisofőr, illetve a Komédia királya stílusát és téziseit vélték felfedezni a filmen. Todd Phillips (Cool túra, Másnaposok, Terhes társaság) munkáját ráadásul a szó szoros értelmében nem is lehet képregényfilmnek nevezni: Arthur Fleck karaktere és a Jokerben látott események sosem láttak napvilágot füzet formában. Ám Phillips és alkotótársai hűek az univerzumhoz, a karakter eredetsztorija így a '70-es évek végének, '80-as évek elejének Gothamjében játszódik, több emblematikus helyszín is megjelenik, valamint számtalan utalás fedezhető fel a DC mondakörre, miközben a tálalás alapvetően realista, legalábbis az akkori mocskos, bűnnel szennyezett New York hangulata uralja a filmben ábrázolt világot. A Joker elsősorban éjsötét pszichológiai- és egzitencialista thrillerként működik, hiszen bár illeszkedik a filmes univerzumba, Phillips és alkotótársai a főhős fokozatos megőrülésén túl azt a közeget igyekeznek bemutatni, amely egy ilyen kaliberű főgonosz létrejöttéhez hozzájárul. Ehhez pedig Arthur Fleck karaktere adja az alapot, aki utcai reklámbohócként tengődik a mocskos Gotham lehangoló utcáin. Az anyjával élő férfi tourette-re hajazó rendellenessége, azaz, hogy időközönként véletlenszerű nevetőrohamok törnek rá, nem segíti nagy álmának megvalósítását. Arthur ugyanis színpadi komikus szeretne lenni, karrierjének építésén fáradozik, ahogy ő fogalmaz: boldogságot, nevetést szeretne vinni az emberek életébe, azonban ez a folyamat, megfejelve a többségi társadalom tagjai által az irányába tanúsított közönnyel és arroganciával, a férfi fokozatos megőrülésével jár.

A narratív ív tehát arra van felépítve, ahogy Fleck kergeti az álmait, ezzel párhuzamosan pedig egyre inkább megszállottá válik és elveszti a kapcsolatot a valósággal. Ebből a szempontból valóban összefügg a Joker és A komédia királya. Scorsese 1982-es remekműve, akárcsak a Joker, azt vizsgálja, hogyan fordul a sztárkultusz és a hírnév iránti vágy őrületbe, ám Phillips ennél tovább megy, és Arthur Fleck sztorijával a média kizsákmányoló természetére mutat rá. Arthur egyik legnagyobb vágya, hogy komikusként felléphessen Murray Franklin (Robert De Niro – az ő szerepeltetése már önmagában egy utalás A komédia királyára) esti showjában. Azonban hamar szembesül a tömegkultúra szenzációhajhász természetével, azaz a média azon szegmensével, mely a naiv átlagemberek lejáratására törekszik, vagyis amikor csak azért kap meghívást valaki egy műsorba, hogy általa a közönség a szekunder szégyenérzet által okozott katarzist élhesse át. Fleck karaktere azonban esendőbb, mint A komédia királya gátlástalan és bogaras (anti)hőse, Rupert Pupkin. Míg Rupert kizárólag a hírnévre, a sztárságra hajt, szeretne bekerülni a belső körbe és ez a fő indítéka arra, hogy egyre radikálisabb módszerekkel zaklatja a showműsor házigazdáját, addig Arthur valójában az emberek szeretetére vágyik, arra, hogy egyáltalán valaki észrevegye őt. Fleck így egy szánalomra méltó figura, akinek, és ebben áll a Joker legnagyobb bravúrja, megértjük a döntéseit, ám nem kényszerülünk arra, hogy egyet is értsünk velük. Phillips és írótársa, a The Fighter-ért Oscar-díjra jelölt Scott Silver tökéletesen megtalálja az egyensúlyt: a néző tud menni két órán keresztül a főszereplővel, azonban, a játékidő előrehaladtával egyre több cselekedetét kérdőjelezzük meg, az alkotók lényegében elvárják, hogy magunknak vonjuk le a tanulságot a látottakból, nincsenek a befogadó szájába rágva a tézisek és a konklúzió, mely a megdöbbentően erős befejezésnek is köszönhető. Ritka stratégia ez egy alapvetően a szélesebb közönségnek szánt, nagyköltségvetésű filmtől.

A jól felépített sztori és az univerzumhoz történő frappáns kapcsolódások mellett a Joker legnagyobb érdeme egyértelműen Joaquin Phoenix teljes átlényegülése a címszerepben. Phoenix úgy festi meg a Heath Ledger-féle Joker előképét, hogy közben számtalan új gesztussal teszi még komplexebbé a karaktert. A szerep kedvéért több mint 20 kilótól megszabaduló, ezáltal félelmetesen sovány (elég csak megnézni az előzetesekben is látható képsorokat, amikor táncol vagy görnyedve ül) Phoenix jó szokásához híven ismét ráérzett arra, hogyan kell egy traumatizált karaktert szép fokozatosan eljuttatni az őrületig. Megdöbbentően kifinomult színészi eszköztárral vezeti végig a folyamatot, ahogyan Arthur Fleckből Joker válik, nevetése, jellegzetes tánca és testbeszéde is ikonikus elemei a filmnek, amiket már most, a megjelenés előtt is több helyen idéznek és sok mém alapját is képezik.

A Joker tehát a Watchmen óta a legkomplexebb „képregényfilm”, melyben a készítők olyat plot twisteket kanyarintanak, hogy még a felkészültebb nézők is meg fognak lepődni. Megrázó egzisztencialista dráma és éjfekete, társadalomkritikus szatíra egyben, mely a számtalan DC-utalás és kikacsintás okán a képregényrajongók kegyeit is keresi. Örömteli fejlemény, hogy a Zack Snyder-féle barokkosan túltolt depizés és szürkeség után Todd Phillips egy nyers, kemény, stílusos, brutális és katartikus DC-filmet tett le az asztalra, mely jó példával szolgálhat a későbbi, konkrétan képregényekből adaptált alkotások számára. A Velencei Filmfesztiválon elnyert Arany Oroszlán egyértelműen bizonyítja: a szuperhősfilmek immár nemcsak a plázák robbanásokra és speciális effektekre éhes közönségét hivatottak kiszolgálni, de szerzői munkákként is megállják a helyüket. A Sin City, a Watchmen és A Sötét lovag után a Joker újabb áttörést jelenthet az egyre kiszámíthatóbb piacon.

A filmet a 76. Velencei Filmfesztiválon láttam.