Nem is olyan régen azt írtuk A nyomozó című filmről, hogy a jó magyar krimi ritka, mint a fehér holló. De ha jobban megvizsgáljuk a magyar filmtörténet elmúlt fél évszázadát, akkor bizony nem is egy műfajt, alműfajt lehetne megnevezni abból a szempontból, hogy a magyar film, ha szabad így fogalmazni, tudomást sem vesz róla. Ebbe a csoportba tartozik a vámpírfilm is, s egyből fel is üti a fejét egy fontos tényező ezzel kapcsolatban: ha egy vérszívó lesz a mozi főszereplője, akkor a kész alkotás esetében egy nagyobb költségvetést is igénylő, kosztümös horrorfilmre fogunk elsősorban asszociálni. És bár tény, hogy az egyetemes filmtörténet egyik legismertebb vámpírkarakterét hazánkfia adta (Lugosi Béla), ennél az alműfajnál itthoni keretek közé szorítva majdhogynem azonnal előkerül a klasszikus dilemma: van-e egyáltalán igény egy ilyen alkotásra, amely ráadásul még sokba is kerül? Szerencsére a magyar furfang a Drakulics elvtárs esetében is megmutatkozott, mert bár a főszereplője valóban egy vérszívó, a kosztümös horrorfilm helyett egy nosztalgiára építő szatírát kapunk. Márpedig az utóbbi műfajnak sokkal gazdagabb hagyományai vannak itthon, amelyre bátran építhetett Bodzsár Márk és csapata.
A történet a Kádár-korszak Budapestjén játszódik, a kiindulópontot pedig az adja, hogy a kubai forradalomban is aktívan részt vevő Fábián Béla elvtárs hazalátogat azzal a céllal, hogy egy nagyszabású véradó mozgalmat nyisson meg a korabeli Magyarországon. Önmagában az, hogy egy elvtárs hazatér egy nemes cél érdekében, nem lenne nagy durranás, csakhogy Fábiánban felfedezhető egy kis furcsaság: bár papíron már betöltötte a hatvanat is, kinézetre olyan, mint aki harmincéves kora óta egy percet sem öregedett. E különlegesség pedig szemet szúr nemcsak a magyar, hanem a szovjet vezetésnek is, a Kremlön keresztül pedig Kádárék ki is adják az ukázt a magyar kémelhárításnak, hogy derítse ki Fábián elvtárs titkát, a célszemélyt pedig juttassa a hatalom kezére. Az akcióval a megfigyelésekben jártas Kun Lászlót és a fiatal Magyar Máriát bízzák meg. A bonyodalmak akkor kezdődnek, amikor Fábián személyes vonzereje megdelejezi az ügynöknőt, s ez egyre jobban zavarja Kun elvtársat. Hogy miért? Mert László és Mária (fedőneve „Madárka”) élettársak, vagyis a nagy leleplező akciót megnehezíti egy szerelmi háromszög is.
Fentebb említettük, hogy a Drakulics elvtárs egy nosztalgiával átitatott szatíra és, ha valami jól sikerült ebben a filmben, az a retró hangulat megidézése; ebben mondhatni tökéletesen jár el a film: a korszak viselkedésformái, emberei és tárgykultúrájának jellegzetességei mint a szocializmus mozgalmi nyelve, a régi időket megidőző üzemek képei, a Traubi szóda, a mások magánéletébe leskelődő házmester, vagy éppen a feltupírozott hajjal és bozontos hónalj szőrzettel megáldott elvtársnő alakja nemcsak nosztalgiafaktorként működik, hanem iróniaként is felfogható. És ha már egy ilyen korszakban játszódik a történet, akkor nem lehet kihagyni a két ellentétes tábor, azaz a nyugati imperializmus és a keleti szocializmus összeütköztetését. Ez leginkább a két férfi főszereplő viszonylatában érhető tetten: az egyik oldalon ott láthatjuk Fábiánt, aki egy piros Ford Mustanggal, farmernadrágban, cowboycsizmában és pilótadzsekiben járja Budapestet, modora kifinomult, tekintete valósággal megigézi az embert (a nőket kimondottan). Vele szemben találjuk Kun elvtársat mint a „gulyáskommunizmus” megtestesítőjét, aki tűzpiros melegítődresszben edz, kolbászt kolbásszal eszik, és hát a beszédstílusa és a viselkedéskultúrája sem kimondottan szofisztikált.
Ők ketten mondhatni tökéletes ellentétei egymásnak, s ebből a szempontból jó húzás volt, hogy Mária jóvoltából egy szerelmi háromszögre alapuló viszonyrendszert követhetünk végig, s ahogy ő is évődik a két figura/eszme között, úgy a nézőben is lejátszódhat a kérdés, hogy melyik oldalt választaná. Emellett az sem egy elhanyagolható szempont, hogy Walters Lilinek köszönhetően némi érzékenység, árnyaltabb színészi játék is beékelődik a két végletes férfikarakter közé. Ugyanakkor nemcsak a szocializmusra tett parodisztikus vonások érdemelnek említést, hanem a kémfilmek bohózatba illő megvilágítása is, amely leginkább arra alapoz, hogy azok, a nyugaton már bevált kémpraktikák a korabeli magyar körülmények között és szereplők közreműködésével inkább bizarr, béna és kínos helyzeteket tudnak eredményezni.
Így a Drakulics elvtársra a fentiek alapján azt mondhatjuk, hogy bár vígjáték, de kellő komplexitással rendelkezik, ugyanakkor akadnak hibái is (igaz, ezek összességében nem bosszantók). Vannak visszatérő poénjai (pl. Kun ágyban nyújtott „teljesítménye”), amelyek a kelleténél többször ismétlődnek, továbbá Fábián gyakran felemlegeti 1956-ot, illetve az ezt követő megtorlás időszakát, de ennek a történetszálnak nincs érdemi kifutása. És sajnos a történet lezárása is inkább bohózatba illően sikeredett, mintha a készítők ezt is inkább csak elviccelni akarták volna (ezen valamelyest javítanak az epilógusként ható zárójelenetek, ahol láthatjuk az idei év egyik legbizarrabb, s egyben legviccesebb öregítő effektusát).
Összegezve tehát azt mondhatjuk, hogy a kimondottan érdekes koncepcióval rendelkező Drakulics elvtárs egy abszolút ajánlható néznivaló, főleg az idei év mozis felhozatalából. Kellő mértékben vicces, a cselekmény pörgős, s három olyan alakítást is láthatunk, amely jóval az átlag fölé emeli Bodzsár Márk második játékfilmjét. Ha eddig fenntartásaink voltak azzal kapcsolatban, hogy egy vámpír magyar legyen, akkor itt egy kimondottan jó ellenpélda.
72 Drakulics elvtárs (2018)
A Kádár-korszak fénykorában hazatér a kubai forradalomban edződött Fábián elvtárs (Nagy Zsolt). Nagyszerű ötlettel áll elő, hozzálát a rendszerezett véradás... több»
Szereplők: Nagy Ervin, Balsai Mónika, Trill Zsolt, Borbély Alexandra, Thuróczy Szabolcs
