Egymásra utalva

:::A HOZZÁSZÓLÁS CSELEKMÉNYLEÍRÁST TARTALMAZHAT:::

Ritka filmtörténeti pillanat az, amikor egy alkotás gyakorlatilag nulla történettel és csupán két színész szerepeltetésével szinte végig le tudja kötni a néző figyelmét. Mindezt úgy, hogy a film egyébként egy és háromnegyed órás, és a szó hagyományos értelmében vett párbeszédek sincsenek benne. Noha Lee Marvin és Tosiró Mifune számára nem ez volt életük legnagyobb szerepe, és talán pont a dialógusok hiányából is eredő módon a színészeknek kevesebb terük nyílt tehetségük megmutatására, mégis azt mondhatjuk, hogy nem volt könnyű a feladatuk, de azt sikeresen oldották meg. Nem rajtuk múlott, hogy az egyébként remek film zárását követően az egyszeri néző mégis kissé keserű szájízzel állhat fel a képernyő elől.

Egymásra utalva

Kamaradrámánk zömmel egy csendes-óceáni – vélhetően nem túl nagy – szigeten játszódik, ahová a véletlen (illetve a regényíró/forgatókönyvíró szándéka) folytán egy amerikai, illetve egy japán katona vetődik a II. világháború alatt. Hogy hogyan és mikor, azt jótékony homály fedi, mint ahogyan a nevüket is. Mi már csak a kész tényekkel szembesülünk, azzal, hogy ők ketten ott vannak ezen a szigeten. Ebből a – számomra kissé erőltetett és némileg megkérdőjelezhető valóságtartalmú – alapállásból (amely szerintem eleve egy didaktikus tartalom kifejtésére lehet alkalmas) mégis szinte végig élvezetes párharc bontakozik ki a két figura között. Kicsit olyanok, mint két zsémbes öreg szomszéd, akik folyton perlekednek egymással, és néha minden apróságon hajba kapnak. Egy ideig csak bosszantják egymást (jobban mondva inkább az amerikai a japánt), és eleinte még akár humorosnak is tartható "ugratások" sorjáznak, pl. amikor Marvin töltényeket dobál a Mifune által gyújtott tűzbe, és jót nevet, amikor a japán ijedtében hasra fekszik a felrobbanó lövedék hangjától.

Sokszor kicsinyes módon próbálnak bosszút állni egymáson, és jól megmutatkozik a két férfi jellemének különbözősége. Az amerikai kicsit nagyképűsködő, túlságosan is laza, helyenként már-már pofátlan, míg a japán irigy, bezárkózó, de nagyhangú is (kicsit a japán színház figuráira emlékeztet, s maga Mifune is őrzi a játéktárában ezt a klasszikus mentalitást). Furcsa párost alkotnak, egymás orra alá borsot törve, mégis viszonylagos békében éldegélnek egymás mellett. Jóllehet, többször alkalmuk adódna a másik megölésére, valami oknál fogva mégsem teszik meg ezt. (Egyébként a film első felében oly nagyszerűen működő fekete humor egyik zseniális villanása az a jelenetsor, amikor az egyik összecsapásuk során mindkét szereplő megtorpan, s elképzelik, hogy a másik hogyan fogja megölni őt, ha egymásnak rontanak, s inkább visszakoznak.)

Az események egy idő után kezdenek elfajulni, az ösztönök és a gyűlölet egyre inkább felülkerekednek, és mintha egymás megalázása lenne a két szereplő célja. Az amerikai katona az egyik alkalommal a magaslatról levizeli a japánt, ám az amerikait nemsokára már a vállain átvetett farönköz kötözött kezekkel, bekötött szemmel látjuk, s így kell járnia a parton. Nemsokára fordul a kocka, és a japán katona jár ugyanígy. A történet jól bemutatja, hogy szélsőséges körülmények között az egyébként vélhetően jól nevelt emberek is mennyire ki tudnak fordulni önmagukból, és hogy mennyire képtelenek egymás megértésére, hogyan válik ellenség két olyan emberből, akik egyáltalán nem is ismerik egymást, s akik békeidőben talán úgy-ahogy meglennének egymással.

Azt, hogy a film alapvetően a kulturális különbségekről és a kommunikációs nehézségekről szól (némileg szájbarágós formában), aláhúzza az a motívum is, hogy a szereplők nem ismerik és nem értik egymás nyelvét. (Persze itt egy kicsit csalnak az alkotók, hiszen az eredeti változatban az amerikai nézők nyilván értették, hogy Marvin mit mond, míg a magyar változatban is csak Marvin kapott szinkronhangot, a japán verzióra viszont kíváncsi lennék, ott vajon Marvin mondókáját szinkronizálták/feliratozták-e. Így viszont – legalábbis én úgy érzem – nem igazán élhető át, mit érezhet két olyan ember, aki abszolút nem érti egymást, hiszen a néző legalább az egyikük szövegét megérti.) Ily módon tehát akár a posztmodern kételyek filmes megfogalmazódásaként is értékelhetjük a történetet, az egyre erősödő globalizáció ellenére is megvannak az embereket, kultúrákat elválasztó "szakadékok", saját hagyományok, amelyek lehetnek jótékonyak, de szélsőséges esetekben akár ártalmasak is.

Ahogyan haladunk előre az időben, a két katona egyre inkább ráébred arra, hogy egymás nélkül pusztulásra vannak ítélve, s a film talán legszebb pillanatai éppen azok, amikor mindenféle akadályt leküzdve, egymással összefogva próbálják túlélni a helyzetet. Merthogy a várva várt segítség nem akar jönni, hiába kémlelik nap mint nap a horizontot, de a szigeten sem akar elpusztulni egyikőjük sem. Tutajt építenek hát, és nekivágnak az óceánnak. Végül aztán kikötnek egy másik szigeten, ahol súlyos harcok nyoma látszódik, s láthatóan mindkét ország katonái jelen voltak egykor ott. Először a japánokra utaló jelek tűnnek a szemükbe, így a japán katona kezd kiabálni valamit, aztán az amerikai katona is látja a saját csapatai által hagyott nyomokat, s próbálja megvédelmezni a társát, azt kiabálva, hogy a japán a barátja, ne lőjék le őt. Végül aztán mindketten rádöbbennek, hogy ezen a szigeten is csak ketten vannak, s ezzel a tragikomikus fordulattal oldódik a pár pillanattal korábban még erős feszültség a nézőben is.

A barátságukat azonban megrontja az alkohol, és újból felszínre törnek a civilizációs különbségekből, illetve a háborús helyzetből eredő problémák. Hőseink csöbörből vödörbe kerülnek, s a történet jól rávilágít a helyzet abszurditására, az életet átszövő irracionalitásra, amelyet a háború mint háttér csak még jobban felerősít. A film pesszimista végkicsengése azt mutatja, hogy az efféle hatalmas szakadékok áthidalhatatlanok, ha egyik fél sem akar igazán tenni ez ellen semmit, illetve, ha a külső körülmények lehetetlenné teszik egymás megértését. A két részeg férfi visszatér az ellenségeskedéshez, a vitatkozáshoz, csak a saját mondókájukat szajkózzák, holott jól tudják, hogy a másik úgysem ért abból semmit.

Az első kétharmadában nagyszerűen működő film azonban a végére sajnos eléggé leereszt, és csupán egy tézis illusztrációjává válik és, hogy a helyzet még elkeserítőbb legyen, az egész történetet agyoncsapják egy rettenetes lezárással. A sztori egyik legnagyobb problémája szerintem az, hogy egy ilyen jellegű alkotáshoz nagyon nehéz igazán jó befejezést csinálni. Szerintem nehéz olyan finálét összehozni, amely nem megy át giccsbe, nem közhelyes, ugyanakkor mégis hatásos. És sajnos ebben az esetben is csak addig működik a dolog, amíg a két férfi küzdelmét, majd fokozatos közeledését nézhetjük a film első egy órájában. Ami utána jön, az egyre csak gyengíti a sztorit, és a végére sikeresen le is szállítják a színvonalat.

A két színészre viszont egyáltalán nem lehet panasz, a tőlük megszokott magas színvonalon hozzák az elvárhatót, holott nem volt könnyű dolguk a forgatás során. Összességében véve egy viszonylag kis költségvetésből ötletesen elkészített mozit láthat a néző, a forgatókönyvíróit csak a suta befejezésért lehetne megdorgálni, még akkor is, ha az anno moziba került végső változatban egy még bénábbra cseréltették le a producerek az eredeti zárást. John Boorman rendező meglehetősen biztos kézzel hozott össze egy olyan alkotást, amely szinte azonnal berántja a nézőt ebbe a kétszemélyes világba. Külön kiemelendő Conrad L. Hall operatőri munkája, aki számtalan lenyűgöző képpel tette élettelivé ezt a drámát. Lalo Schifrin zenéje itt némileg furcsa volt számomra, mintha nem minden jelenetnél illett volna a történethez, de ha csak ennyi problémám lett volna a filmmel, akkor még boldog is lennék.

A mindent lerontó befejezés és a némileg didaktikus alapötlet miatt négy pontot kap tőlem ez a mű, egyébként viszont egy remek és élvezhető mozit volt szerencsém látni, amelyben két nagyszerű színész parádézhatott. Kár az elhibázott megoldásokért, és kár, hogy ez a film nem kap igazán nagy nyilvánosságot. Mindenkinek csak ajánlani tudom a megtekintését, a gyenge pontjai ellenére is értékes darabról van szó.

háborús | kaland

A történet a második világháború idején játszódik, amikor egy japán és egy amerikai a Csendes-óceán egy lakatlan szigetére sodródik. Itt folytatják a harcukat, azonban... több»

Rendező: John Boorman
Forgatókönyvíró: Shinobu Hashimoto, Alexander Jacobs
Szereplők: Lee Marvin, Toshirō Mifune