Ki ez a lány? – Kritika az Amanda című filmről

Mikhaël Hers Velencében díjazott drámája foglalkozik a terrorizmus, a gyász, valamint ezen jelenségeknek a gyermeki lélekre gyakorolt hatásaival, ám egyik vállalását sem tudja sikerre vinni: az Amanda egy széttartó, fókusztalan arthouse dráma, mely képtelen kihasználni a fajsúlyos témákban rejlő erőt.

Az Amanda már a címével zavarba ejt. A címszereplő hétéves forma lány ugyanis nem a történet főszereplője, de még csak nem is feltétlenül a fő katalizátora. Az igazi főhős David (Vincent Lacoste), aki alkalmi munkákból él Párizsban, és néha besegít nővérének a gyermeknevelésben. A fiú így Amandával (Isaure Multrier) is jó viszonyt ápol, azonban az álmos nyugat-európai idillt egy tragédia töri meg, amikor egy parkban terrortámadást követnek el, melyben David nővére, Sandrine (Ophélia Kolb) életét veszti, Amanda pedig megsérül. A cselekmény tétje így az, hogy vajon David meg tud-e birkózni a gyásszal, valamint helyt tud-e állni pótapaként, miközben beköszönt az életébe a szerelem is a zongorista lány, Léna (Stacy Martin) képében.

Ki ez a lány? – Kritika az Amanda című filmről

Hers sok szálon futtatja a sztorit, és olyan komplex témákat dolgoz fel a filmben, melyek akár külön-külön is kitölthetnék a szűk kétórás játékidőt. Az összetartó elem Vincent Lacoste, akit a szintén tavaly Velencében debütált My Days of Glory című, hasonlóan széteső és sehova sem tartó dramedy, illetve az Amanda után valaki igazán megkínálhatna már újra egy koherens forgatókönyvvel.

Lacoste remekül hozza az egzisztenciális válság közepén előbb céltalanul tengődő, majd a tragédiától összeomló, és onnan az újonnan jött apaszerep miatt felkapaszkodó huszonévest, szokásához híven természetes jelenség a vásznon, és mindent megtesz azért, hogy egyben tartsa a filmet. Nincs könnyű dolga, ugyanis Hers egy csomó megkérdőjelezhető rendezői döntést hoz, melyek csorbítják az alapanyagban rejlő drámai hatást.

A szándék vélhetően az volt, hogy a néző David szűrőjén keresztül értesüljön az eseményekről, így aztán nem látjuk a bonyodalmat elindító terrortámadást, csak a merénylet után a parkba érkező Davidot, amint egy teljesen súlytalan, lassított jelenet során végigpásztázza a gyepen fekvő sebesülteket. Ezt követően azonban nem lehetünk tanúi annak, ahogy David végső búcsút vesz Sandrine-tól, de Hers a temetés megmutatását sem tartja fontosnak, sőt, a haláleset utáni hivatalos ügyintézés is kimarad, így aztán Sandrine egyszer csak hirtelen eltűnik a filmből, majd néhány papírízű párbeszédben a néző szájába rágják, hogy a nő egyébként meghalt, ami történt, az pedig terrortámadás volt.

De nemcsak David a nővére elvesztése miatt érzett fájdalmát nem tudja átadni a forgatókönyv, a címszereplő is csak lóg a levegőben. Amanda igazából nem érződik fontos karakternek, és nem is nagyon kezd vele semmit az összecsapott szkript, így aztán a kislányt alakító Isaure Multrier sem tud kellően kibontakozni, bár kétségkívül nincs szó akkora színészi őstehetségről, mint például a Kontroll nélkül főszereplőjeként brillírozó Helena Zengel.

Hers és írótársa, Maud Ameline tehát a dialógusokra próbálnak építeni, azonban azok egyszerűen nem elég hatásosak és ritmusosak ahhoz, hogy a film motorjává váljanak. Hatáskeltés szempontjából mindenképp jobban jártunk volna, ha több eseményt látunk, és kevesebb szöveget hallunk, annak ellenére, hogy ez az alkotói szándék alapvetően dicséretes, és jól is elsülhetett volna (lásd még: A bűnös). Ám mintha az alkotók nem ismernék sem a Párizsban tengődő huszonévesek, sem pedig a gyász folyamatait végigjáró gyerekek világát, így aztán nehéz azonosulni az egyébként érdekes karakterekkel és az alapvetően hiteles, átélhető dilemmákkal és konfliktusokkal.

Az Amanda azonban – minden szembetűnő hiányossága és esetlensége ellenére is – hatásosan jeleníti meg a hétköznapok rutinjába beépült félelmet, melyet a terrorfenyegetettség okoz. A film legerősebb pillanatai a lappangó feszültség, valamint a folyamatos készenlét megjelenítéséhez kötődnek. Hatásos jelenet például, amikor az iskolai folyosón átvizsgálják David táskáját, vagy épp egy utcán játszó gyerek kelt riadalmat a járókelőkben, illetve amikor egy csadoros nővel veszekszik egy francia férfi a parkban. Ráadásul ezek a mindennapok részévé váló konfliktusok remekül ellenpontozzák az idillinek és békésnek ábrázolt Párizs képeit, így aztán e jól elkapott, nem tolakodó, de feltűnő beállítások képesek átadni azt a látens feszültséget és félelmet, mely rátelepszik Európa nagyvárosaira.

Ám mindez önmagában kevés ahhoz, hogy az Amanda kiemelkedjen az alsóközép-kategóriából: a sehová sem tartó forgatókönyv, a drámai pillanatok hatástalanítása és a fantáziátlan párbeszédek vontatott filmélményt eredményeznek, melyet nem könnyű fogyasztani, ám cserébe a várt katarzis, a komplex társadalomkritika és a formanyelvi játékosság is elmarad.

77 Amanda  (2018)

dráma

A Párizsban élő Davidnak nem könnyű az élete, több munkahelyen kell helytállnia, emellett pedig a nővérét, Sandrine-t is támogatja, aki egyedülálló anyaként él hétéves... több»