A bűnözés ellenszere: Marion Cobretti hadnagy

2020.03.14 22:02 ArpiHajdu és Réci Olvasottság: 810x

2

„Dögvész vagy, és én a gyógyszer.”

Az 1980-as évek számos emlékezetes jelenséggel áldották meg a filmművészetet, valamint a popkultúrát is, amelyekre mai fejjel jóleső nosztalgiával gondolunk vissza. Ennek az évtizednek ikonikus részét képezték az „akcióhős” karakterek is, amelyben számos színész szándékozott tetszelegni, ám e típusnak vitathatatlanul két prominens képviselőjét érdemes kiemelni az akkori Hollywoodból: Arnold Schwarzeneggert és Sylvster Stallonét.

A két sztár között majd’ két évtizeden keresztül valóságos csata folyt abban a tekintetben, hogy melyikük a macsóbb, a tökösebb, a keményebb akcióhős, aki egyszemélyes hadseregként öldösi le seregnyi ellenlábasát egy film alatt, s még ha filmográfiájuk ebből az időszakból valóban tartalmaz A-kategóriás műveket (az 1984-es Terminátor és annak második része, valamint az 1982-es Rambo: Első vér), bőven találunk példát hamisítatlan bűnös élvezetekre is.

1986-ban mindketten egy-egy, az utóbbi kategóriába tartozó alkotással jelentkeztek; az „Osztrák Tölgy” esetében ez a Piszkos alku, míg az „Olasz Csődörnél” a Kobra volt, s ha választani lehet, akkor a kettő közül bizony Sly figurája vált igazi VHS-klasszikussá. Persze mindezt nem a kimagasló filmesztétikai érdemeinek köszönheti, hanem annak, hogy remekül ragadta meg az évtized hangulatát, s hogy a (Stallone hathatós közreműködésével készült) forgatókönyv egy hamisítatlan 80-as évekbeli akcióhőst kreált főszereplőjéből.

A történet szerint egy olyan Amerikában járunk, ahol a bűnüldözés hagyományos eszközei már fabatkát sem érnek. Az egyre elharapódzóbb erőszak, s a bűncselekmények magas száma miatt szükség van az olyan keménykötésű zsarukra, mint Marion Cobretti hadnagy, akit szinte mindenki csak „Kobraként” emleget, legyen az rendőr vagy rosszfiú. Az utcákon pedig egy terroristaszervezet szedi folyamatosan az áldozatait. Az egyik ilyen akciónak lesz a szemtanúja a csinos modell, Ingrid, aki ezt követően a bűnbanda első számú célpontja lesz. Kobra feladata lesz a hölgy megvédése, valamint a bűnözők kézre kerítése, amelyből természetesen a film végére egy igazi akcióorgia lesz.

A Kobra annak a bizonyos Cannon Groupnak az égisze alatt készült, amely számos B-filmmel örvendeztette meg a közönséget a ’80-as években, mint például az Amerikai nindzsa-széria, az élőszereplős He-man, valamint a Charles Bronson-féle Bosszúvágy harmadik és negyedik része. Nincs mit szépíteni, „bűnös élvezetek” voltak ezek, s ez alól a Kobra sem volt kivétel.

Az alapot egyébként egy regény, egész pontosan Paula Gosling Fair Game című írása jelentette (amelyből még 1995-ben is készült film Tiszta játszma címmel), ám ahogy fentebb említettük, Stallone jelentős változásokat eszközölt az alapműhöz képest. A legfontosabb, hogy a főhőst az évtized akciófilmes követelményeihez igazította, a fő vezérelv pedig az lehetett, hogy amennyire csak lehet, Cobretti hadnagy maga legyen a kúlság.

Ezt pedig maradéktalanul teljesíti is: már megjelenésében kiakad a „menő-mérő”, ahogy beparkol a Mercury kupéjával, melynek rendszáma AWSOM 50, s a szájában ott lóg a gyufaszál, majd akció közben, félhomályban sem válik meg napszemüvegétől és a bőrkesztyűjétől, hogy aztán a gazfickó likvidálása után úgy pörgesse meg a fegyverét (amelynek a markolatán ott virít az a bizonyos hüllő), mint egy vadnyugati pisztolyhős. És csakis egy ilyen fickó lehet az, aki a mirelit pizzát ollóval vágja, nem igaz? Gyilkos módszereinél pedig már csak a beszólásai pusztítóbbak, ahogy azt a fenti idézet is példázza.

Vele szemben kapjuk a tipikus rosszfiút, akinek csak kétféle arckifejezése létezik (az eszelős vagy a morcos), állandóan dagadnak az izmai, s egy jellegzetes fegyverrel van felvértezve, s hát a motivációit… azt nem nagyon ismerjük meg, ahogy magáról a bűnszektáról sem (az elején egyébként még vészjóslónak tűnő, fejszét csattogtató brigád egyedül a végén bukkan fel, immáron motoros bandaként).

De itt van még Brigitte Nielsen is (Sly akkori felesége), aki bár jól néz ki, a szépségén túl nem sokat ad a történethez, továbbá más fontosabb mellékszereplők is a zsarufilmekből ismert karakterjegyeket testesítik meg (pl. Monte felügyelő, aki állandóan akadékoskodik, vagy Gonzales mint a főhős társa, akivel egyrészt mehet a szájkarate, valamint ő legyen az, aki a végén súlyosan megsérül).

Mindazonáltal Cosmatos rendezése így is tartalmaz emlékezetes képsorokat (pl. az autós üldözés vagy a végső összecsapás a kohóban, utóbbi egyébként szintén egy tipikus húzása a kor akciófilmjeinek), a végeredmény azonban az olyan B-kategóriás akciómozi benyomását kelti, amelyet sosem a mély tartalmáért szerettek/szerettünk, hanem azért, hogy arra a másfél órára, amíg egy akcióhős aprítja az ellent, ki tudjunk kapcsolódni.

A „bűnös élvezet” faktor és a nosztalgiával átitatott hangulat azonban emeli annyira a Kobra fényét, hogy több mint 30 évvel a bemutatója után is Marion Cobretti hadnagy ott legyen az „Olasz Csődör” emlékezetes karakterei között.