Az oldszkúl akcióhős esete a modern technikával

2020.03.22 18:42 ArpiHajdu és Réci Olvasottság: 917x

1

:::A HOZZÁSZÓLÁS CSELEKMÉNYLEÍRÁST TARTALMAZHAT:::

Hiába telt el 15 év a kultikussá vált Menekülés New Yorkból óta, Snake Plissken második akciózása meglehetősen fantáziátlanná sikeredett. A helyszín változott, de a cselekmény ugyanazon a nyomvonalon halad, mint 1981-ben. De ahogy a mondás tartja: ugyanaz a vicc másodszor elmesélve már nem képes akkorát ütni.

Mindenki kedvenc félszemű magányos hőse ezúttal Los Angelesben kénytelen belevágni egy lehetetlen küldetésbe. Az egykoron szebb napokat látott metropolisz egy földrengés következtében levált az USA területéről, az ország kormányzása pedig ebből az újonnan létrejött szigetből börtönt hozott létre (pontosabban fogalmazva: ide kerültek mindazok, akik nem illenek bele az új világrendbe), akárcsak az első rész esetében.

A bajt viszont ezúttal nem az ország elnökének elrablása fogja jelenteni, hanem az ő lánya azáltal, hogy ellopja a papa egyik „játékszerét”, nevezetesen egy olyan vezérlőt, amellyel a világ összes elektromos berendezését ki lehet iktatni, visszarepítve ezzel a technológiát és az életet a kőkorszakba. A hab a tortán pedig az, hogy a kisasszony ezzel az eszközzel lelép a börtönszigetre, ahol az ottani anarchista vezetővel, Cuervo Jones-szal akar szövetkezni.

Ekkor jön a képbe Snake, aki ismét amnesztiát kaphat, ha visszaszerzi a vezérlőt, ezáltal megmentve a Szép Új Világot. Továbbá, hogy teljes legyen a hasonlóság a New Yorki-i esettel: ismét kap a testébe egy adag mérget, melynek következtében az egész akció véghezviteléhez alig 24 órát kap, máskülönben vége az életének.

Van egy jól ismert mondás Hollywoodban: ha egy sikerfilmnek (főképp akciómozi vagy sci-fi esetén) elkészítik a folytatását, akkor a soron következő darab ugyan nagyobb költségvetésből készül, de ez elsősorban a külsőségekben érezteti hatását. Nagyon egyszerűen fogalmazva: az új rész legyen látványosabb, tartalmazzon még több trükköt, nagyobb szabású akciót, vagyis még inkább kápráztassa el a nézőközönséget (csak érdekesség képen: a Menekülés New Yorkból 6 millió dollárból készült, míg a folytatása nem csekély 50 millióból). Erre pedig már pusztán amiatt is szükség van, mert a sztoriba érdemi újdonságot már nem tudnak (még rosszabb esetben: nem is akarnak) belecsempészni.

A filmet rendező John Carpenter nagy valószínűséggel érezhette, hogy az 1981-es filmjéhez képest itt már sok újat nem fog tudni mutatni (nemhogy a cselekmény egy az egyben ugyanaz, mint korábban, hanem konkrét karakterek köszönnek vissza az első részből, s még egy-két utalás is elhangzik arra vonatkozóan, mi történt New Yorkban, sőt még Clevelandben is), de ha már ekkora büdzsével gazdálkodhatott, akkor tényleg minden látványelemre rátett egy lapáttal, már-már paródiába hajló jelleggel.

Ennek talán legszembetűnőbb része a borzasztó CGI (az a tengeralattjárós jelenetsor a virtuális cápával egyszerre ocsmány, s mégis komikusan bájos), de az egyes akciójelenetek között is találunk csemegéket, például amikor a főhősünk szörfdeszkával egy nagy hullámot meglovagolva ér utol egy autót, vagy amikor Snake egy septiben összegrundolt csapat élén sárkányrepülővel támadja meg az ellent (azt csak halkan teszem hozzá, hogy az ilyen szituációban ő mindenkit eltalál, ám őt mintha minden golyó elkerülné). A „legjobb” viszont talán mégis az a szcéna, amelyben Snake-nek kosárlabdáznia kell az életéért, s természetesen az utolsó másodpercben dobja be a labdát csont nélkül, a másik térfélről.

Ezekből is látszik, hogy több tekintetben is eltúlzott film a Menekülés Los Angelesből, ám ez nem minden esetben jelent rosszat, Kurt Russell ugyanis olyan lazán tolja az akcióhős szerepét, hogy öröm nézni (nem titkoltan rá is játszik a szerepre, mely szintén értelmezhető fricskakánt a korabeli akciómozik felé), s ez még nem minden: a film elején még ugyan hadilábon áll a modern technológiával, de olyan mértékben tanulékony, hogy a végén simán kijátssza „megbízóit” a saját technikai vívmányaikkal.

Mindazonáltal a film zárójelenete magában foglalja azt is, hogy hősünk miként viszonyul ehhez a „kétarcú” Amerikához. A többi karaktert illetően viszont nehéz bármelyiket is kiemelni, ugyanis mind funkciójukat, mind jellegzetességeiket tekintve az első rész klónjai: van itt önző elnök és az ő hasonló attitűddel megáldott sleppje, van nagyszájú, köpönyegforgató muki, láthatunk csinibabát is, sőt még Bruce Campbellt is, aki úgy akar fiatal maradni, hogy más emberek bőrét lenyúzza, s azt magára műti (agyrém, mást nem tudok erre mondani), a kvázi főgonosz esetében pedig az az egyetlen említésre méltó tulajdonság, hogy a fizimiskája erősen hajaz Che Guevarára (valószínűleg nem véletlenül).

Az nyilvánvaló volt, hogy a Menekülés New Yorkból főbb erényeihez a folytatás nem tud felérni, s bár a szándék megvolt, a Menekülés Los Angelesből csak néhány jelenetében képes elérni azokat a bizonyos parodisztikus túlzásokat, amelyek érdemben szórakoztatóvá tudják tenni a végeredményt. Az összkép viszont inkább annak a benyomását kelti, hogy egy jól bevált recept újbóli, s minimális fantáziával megspékelt elkészítését láthattuk.