Bocs, kicsim

Ez az a fajta film, ami bizonyos embereknek sokkal nagyobbat fog ütni, mint másoknak, pusztán tematikája miatt. Ez is egy nemi erőszakot túlélt nő utóéletét, trauma feldolgozását és kiút keresését mutatja be. Mindezt azonban nem letargiában vagy nyomorpornóban teszi, hanem humorba, depresszióba és meglepően jól megírt monológokba öltözteti. A hatás olyan, mintha egy amerikai Fleabaget néznénk, annak furcsán életképtelennek tűnő és érzelem kifejezést alig értő karaktereivel. Mintha minden mellékszereplő a spektrumon lenne, főszereplőnk barátnőjén kívül. Értem, hogy film ezekkel a figurákkal, a főhős belső világát, a diszasszociációt és távolságtartást akarta kiemelni, de kicsit túl lett tolva a dolog. A film nagyon ügyesen kezeli hangulat ingadozásait és bár olykor kissé belassul és merengősbe vált remek forgatókönyvvel mondatja ki főhősünkkel érzéseit és lépéseit. A film szinte folyamatosan viccet csinál a szexualitásból és a szexből, mintha egy meta-történetet néznénk, ami a főszereplő fejében játszódik le párhuzamosan. Ugyanakkor, ez nem egy túl komplikált sztori, sokszor érezni, hogy a film mintha megállítaná saját történetét, hogy valamelyik szereplőjét kamera felé fordítsa, hogy a világ igazságtalanságairól beszámolót kapjunk. A fura karakterek miatt ez egy ideig szépen működik, azonban a történet egyszerűen nem kecsegtet többel és ha egy eggyel komplexebb traumafeldolgozást vár valaki, akkor ez a film kicsit vicceskedőnek és egyszerűnek hat majd.