Hajdu Szabolcs Békeidő című filmje a mai magyar valóságot, a mindennapokban megjelenő egyéni és közéleti feszültséget tematizálja, miközben mágikus realista lebegése remekül ellensúlyozza a szókimondó hangvételt és a megtörtént, nagy port kavart eseményekre adott direkt reflexiókat.
Míg az Ernelláék Farkaséknál két család viszonyán keresztül érintett olyan témákat, mint a kivándorlás vagy a mai magyar értelmiségiek nehéz helyzete, addig a Békeidő sokszereplős szkeccsfilmként működik, azaz több, egymástól különálló történetet mesél el, melyek így vagy úgy összekapcsolódnak. Hajdu Szabolcs és alkotótársai ezúttal páros lábbal állnak bele a mai közélet kérdéseibe, és magyar filmtől szokatlan nyíltsággal idéznek meg olyan eseményeket, mint Marton László zaklatási ügye, Gulyás Márton festékes demonstrációja vagy a bevándorlásellenes politikai kampányok. Ezeken túl pedig a családon belüli erőszak, közvetve az alkoholizmus, valamint egy virágboltos jelenet erejéig a leghétköznapibb helyzetekben elszabaduló indulatok is a szerteágazó cselekmény részét képezik.
A cím így egyértelműen ironikus, egyben találó: a sztori ugyan ki van szakítva térből és időből, illetve a képi világ is izgalmasan stilizált, a film az említett események említése mellett több nyomot is szolgáltat arra, hogy Magyarországon vagyunk, az alkotók az ország mai állapotáról és a közhangulatról készítenek lesújtó látleletet.
Így aztán fontos a kontextus, azaz a végletekig megosztott, frusztrációkkal és feszültséggel telített társadalom, amelyben az indulatok a politikai kommunikációtól kezdve a leghétköznapibb helyzetekbe szivárognak le, miközben elvi szinten semmiféle ok nem lenne a megosztottságra, hiszen Békeidőket élünk. Hajdu filmje így arra vállalkozik, hogy a mindennapok szövetébe ivódott feszültséget a felszínre hozza többféle szinten (politikai kommunikáció, mindennapi helyzetek, egyes generációk saját problémái és defektusai), valamint, hogy minderre reflektáljon.
A Békeidő szokatlanul direkt hangvételű munka, amely egyfelől hiánypótló a hazai filmgyártásban, másrészt pedig, részben e kendőzetlenség miatt kifejezetten hatásos is. Az alkotók jól ráéreztek, hogy a klasszikus kisrealista miliő kontraproduktívan hatott volna a konkrét események tényszerű megidézésére, didaktikussá téve a végeredményt. Hajdu így a korábban a Délibábban, a Bibliothéque Pascalban, az Off Hollywoodban és a Macerás ügyekben is alkalmazott mágikus realizmushoz tér vissza, mely organikusan épül bele a cselekménybe. Amellett, hogy bizonyos pontokon csodának tetsző események történnek, melyek főleg a lezárásban megfogalmazott, a nézőnek sok teret hagyó kérdésfelvetésekhez asszisztálnak, a Békeidő formanyelve is mágikus realista alapokon nyugszik.
Bántó Csaba operatőr mesterien megkomponált hosszú beállításokkal dolgozik, az egyetlen este alatt játszódó, összekuszálódó történetszálak éteri lebegését légies kameramozgások és stilizált, neonos hatású színek, valamint rengeteg mesterséges fényforrás segítik. A Békeidő nemcsak alacsony költségvetésének fényében mutat fantasztikusan, a látvány simán vetekszik egy nagyobb büdzséből készült fesztiválfilmmel. És ugyan a képek ereje az otthoni képernyőkön is átjön, csak remélni lehet, hogy az alkotás egyszer a nagyvásznon is látható lesz majd.
A szkeccsfilmek egyik legnagyobb rákfenéjét is sikerrel kerülik ki az alkotók: a Békeidő történetei meglepően egyenletes színvonalúak, a filmben nincs üresjárat, a néző mindegyik karaktert megismeri (pedig elég sok van belőlük), a változatos témák is megfelelő érzékkel vannak adagolva, a politikai-közéleti problémák és a személyes emberi sorsok jó ütemben váltják egymást.
A történet egyébként elég pesszimista hangulatú, a figurák konfrontálódnak, szenvednek, ki vannak égve, vagy épp kisszerű hatalmi játszmákat folytatnak egymással; a köztük lévő remek dinamika, valamint a konzekvensen végigvitt formanyelv miatt azonban meglepően könnyen fogyasztható a film, sőt, a humora is a helyén van (például amikor egy bevándorlásellenes rádiószpot a bordélyházban is hallható, vagy épp egy színész-rendező vita alakul ki egy lakásszínházi előadás után).
A színészek teljesítményére sem lehet panasz, a filmben nagyot játszik Sárosdi Lilla fásult, dühkitörésekkel küzdő tanárnőként, Szabó Domokos az alkoholista, cifrán káromkodó színész szerepében remekel, Török-Illyés Orsolya vérprofin alakít politikai aktivistát, Schilling Árpád pedig színházrendezőként marad emlékezetes, sőt, Hajdu Szabolcs is újra megvillantja színészi tehetségét, ezúttal konzervatív, képmutató tiszteletesként.
Rajtuk kívül a kevés kameratapasztalattal rendelkező színészek is kellemes meglepetéseket okoznak: Hajdu Lujza és Krokovay Ábel lázadó, ám, mint közös jelenetükből kiderül, kommunikációs nehézségekkel küzdő tinikként természetes jelenségek a vásznon, Wrochna Fanni pedig színházrajongó bölcsészlányként brillírozik, Schilling Árpáddal közös jelenetük a film egyik leghatásosabbja. Pálfi Magdó a szimbolikus jelentőségű Johanna szerepében meglepő profizmussal színészkedik a történet legkülönbözőbb pontjain, sőt, a talányos befejezés erejéhez is sokat hozzátesz.
A Békeidő hiánypótló munka, mely magán hordozza a függetlenfilmezés szimpatikus vonásait, de sikeresen kovácsol előnyt annak hátulütőiből is. Ráadásul a játékidő során elrejtett apró nyomok és összefüggések többszöri megtekintésre is alkalmassá teszik a filmet, mely tökéletes választás a négy fal között töltött napokra: szembesítő erejű mű, mely művészi eszközökkel, mégis szokatlan nyíltsággal, nyerseséggel és őszinteséggel mutatja meg, milyen ma Magyarországon élni.
A Békeidő az alábbi linken érhető el: https://vimeo.com/ondemand/bekeidofilm
73 Békeidő (2020)
Hajdu Szabolcs nagyjátékfilmje olyan történeteket sző össze, melyek szereplői hétköznapi emberek ugyan, a köztük levő kapcsolati rendszert megfigyelve azonban megérthetjük a... több»
Szereplők: Pál Emőke, Börcsök Olivér, Szabó Domokos, Sárosdi Lilla, Hajdu Szabolcs
