Alain Resnais filmje a nézőt a jóléti Franciaországban élő emigráns spanyol kommunisták közé viszi el, akiknek egyetlen céljuk a Franco-diktatúra megdöntése. Ez az alapötlet még rendben is volna (igaz, számomra azért megkérdőjelezhető, hogy a kommunizmus tisztességesebb volt-e, mint mondjuk a Franco-féle fasizmus, még akkor is, ha a nyugat-európai szélsőbal sok tekintetben különbözött a mifelénk is dívott szocializmustól), viszont én rettentően vontatottnak találtam a történetet, Diego és elvtársai vitája pedig könyvízűen dogmatikusra sikerült, holott szerintem éppen ez lehetett volna a film egyik legizgalmasabb része.
Resnais opusa egzisztencialista tanmese, egy öregedő, de az ügyért még mindig harcolni kész kommunista bolyongása az elvek labirintusában. Egzisztencializmus egy olyan ideológián belül, amely az egyént gyakorlatilag csak a közösség és az ügy érdekében végzett munka eszközeként ismeri.
Néhány nap eseményei peregnek le a szemünk előtt, amelyek során Diego kénytelen súlyos kérdésekkel szembesülni. Miközben megelevenednek a főhős mindennapjai, a politikában való részvétele, illetve a magánélete, néha sokszor kínos lassúsággal telik az idő. Érdekesek ugyan pl. a konspirációs megoldások (az autó ajtajának kárpitja mögé rejtett brosúrák, a többszörös álnevek, illetve a hamisított útlevelek használata), mégis mintha hiányozna a cselekmény.
Habár a film lineárisan mutatja be a történéseket, a befogadást talán némileg megnehezíti az, hogy időnként a múltba vissza-, illetve a jövőbe előreugró képsorok is felvillannak, amelyek kicsit talán kizökkentik a nézőt a ritmusból, valamint a narrátor alkalmazása is tekinthető elidegenítő effektusnak.
A történet alapvetően pszichológiai jellegű, Diego gondolatait, érzelmeit, belső vívódásait láthatjuk itt, ugyanakkor érzésem szerint mintha kissé széteső lenne mind a cselekményszövés, mind a jellemrajz. Az alkotók nagyjából két órában adták elő mindazt, amit talán egy fél órában is meg lehetett volna mutatni, s számomra éppen ez a "túlbeszélés" okozott némi keserű szájízt.
A film nagy része melankolikus sirám, a múltban élő idős kommunisták várják a nagy csodát, Spanyolország "felszabadulását". A Franco-rendszer persze él és virul a maga módján, miközben az emigráns kommunisták is gyakorlatilag ott tartanak, mint korábban: azon vitatkoznak, hogy az általános sztrájk megfelelő eszköz-e a puccsra. A történet valahol ezeknek a kommunistáknak is a keserű kritikája, a 60-as évek közepére sem tudtak semmilyen változást elérni, Spanyolország pedig fokozatosan nyitott a nyugati világ felé, ezért a viszonylagos jólétben élők körében nem lehetett jelentős támogatottsága a kommunizmusnak.
Diego tehát egyszerre kénytelen felvenni a küzdelmet a francói diktatúrával, a saját elvtársaival, de a terrorizmusra hajló francia fiatalokkal is, sorsa az önálló cselekvésre vágyó, a dogmatizmustól szabadulni akaró, ugyanakkor az erőszakot is elutasító ember útját példázza, aki nem akar az elvtársaihoz hasonlóan a múltban élni.
Visszatekintve persze magának a kommunizmusnak, illetve a leninizmusnak is a bírálata ez a film, hiszen mi már tudjuk, hogy az utópia megbukott, s hogy a lenini forradalomkoncepció sem váltotta meg a világot, sőt. És a 60-as közepére valószínűleg az is nyilvánvalóvá vált, hogy a világforradalom eszméje is csődöt mondott, s hogy a szocializmus is kénytelen volt elmozdulni a kapitalizmus felé.
S persze bírálat ez a történet azért is, mert feltehetjük a kérdést: ki érti jobban a filmbeli jelen szavát, Diego, az elvtársai, a terrorista fiatalok, vagy esetleg azok, akik a realitásokkal számolva élik a mindennapi életüket, és kevésbé érdekli őket az, hogy Spanyolországban éppen ki van hatalmon? Vagy éppen Diego szerelme, Marianne jár jó úton, aki ott akarja hagyni ezt az egészet, nyugodt életet akar élni gyerekekkel, családdal? Vajon Diego sajátos szemlélete "jobb-e", mint az elvtársaié? Számomra úgy tűnt, mintha ezek az öreg kommunisták voltaképpen nem is akartak volna tenni semmit a végeérhetetlen vitákon és a céltalannak tűnő konspiráción kívül, mert a Franco-rezsim elleni harcra hivatkozva megkonstruálhatták a saját legitimációjukat, illetve ennek illúzióját.
A filmet végignézve úgy érzem, több potenciál volt ebben, mint ami végül megvalósult. Egy frusztrált, kiégett, idősödő bolsevik majdhogynem végeérhetetlen tépelődését láthattam két órán keresztül, akinek azért még sikerül megdöntenie néhány nőt. Talán túl sokat akart egyszerre markolni a történet, ami esetleg ettől is lehetett némileg széteső. S mai szemmel nézve inkább már csak groteszknek tűnnek ezek az öregedő kommunisták, akik sokszor fellengzős szavakat használva, szinte elvakultan küzdenek egy, az irrealitás határát súroló ügyért, s hősnek tartják magukat.
Resnais művének talán legnagyobb "betegsége" az, hogy "rosszul öregedett", nem biztos, hogy ugyanúgy tud szólni a nézőkhöz ma is, mint évtizedekkel ezelőtt. Kicsit olyan ez a film, mint valami múzeumi tárgy, voltaképpen egy kor, illetve egy ideológia lenyomata, s talán maga a film is ugyanúgy képtelen a jövőhöz szólni, mint a főhősei. És hiába a jó színészi játék (Ingrid Thulin, Yves Montand, nem mellesleg a fruska szerepében a bájos Geneviéve Bujold), számomra mégis kicsit csalódást eredményezett ez az alkotás. Nem bántam meg, hogy megnéztem, de összességében véve hatalmas élménynek sem mondanám.
68 A háborúnak vége (1966)
A spanyol polgárháború már 30 éve befejeződött. Amíg Spanyolországban a földalatti mozgalomban részt vevő aktivisták küzdenek a Franco-rezsim ellen, Diégo, a madridi kör és... több»
Szereplők: Michel Piccoli, Yves Montand, Jean Bouise, Geneviève Bujold, Bernard Fresson
