Sean S. Cunningham a filmfanatikusok körében talán legjobban ismert művét (Péntek 13.) követően egy újabb alacsony költségvetésű produkció forgatásába fogott. Ebből született meg ez a többször vontatottá váló, bizonyos részleteiben mégis érdekesnek mondható alkotás. Viszonylag koherens ugyan a sztori, a cselekményvezetés lineáris, és a két nő, illetve a bűnöző közötti macska-egér harc ábrázolása aránylag jól sikerült, viszont ez az alkotás ennek ellenére sem nevezhető időtálló darabnak. A 80-as évek elején még nyilván ijesztő lehetett mindaz, amit itt látni lehet, de egyrészt azóta sajnos elég sok szörnyű dolgot átéltünk már a valóságban is, másrészt a filmek is erősen megnövelték a néző ingerküszöbét, illetve elvárásait.
Kétségtelen, hogy a film a digitalizáció előtti világot mutatja meg, s láthatjuk, hogyan lehetett nyomozni mobiltelefonok, mindenféle kütyük nélkül, és persze a pszichopata figurája (Rip Torn alakításában) is meglehetősen lúdbőröztető. Érdekes kontrasztot alkot a történetben az, hogy a világ egyik legforgalmasabb helyén, a New York-i Central Station egyik eldugott, föld alatti szegletében játszódik a cselekmény nagy része, így a két nő magánya és bezártsága éles ellentétben áll azzal, hogy a fejük fölött emberek ezrei járkálnak, akik semmit sem tudnak arról, ami odalent történik.
Műfajilag eléggé nehéz besorolni ezt a filmet, hiszen ugyanolyan joggal tarthatjuk pszichothrillernek, mint nyomozós krimidrámának. A viszonylag alacsony költségvetés jól érződik, ennek ellenére egy aránylag jól összerakott, több jól megírt karakterrel operáló, nem annyira a vérre, mint inkább a lelki terrorra alapozó művet kapunk. Nem ismerem az alapul szolgáló Mary Higgins Clark-regényt, de a film maga jó néhány közhelyet tartogat (elég csak a történet végi "nagy leszámolásra" és a "felmentő sereg" szokás szerint túl későn történő megérkezésére gondolni).
A gyengeségeket azonban jól kompenzálja a gyilkos figurája, illetve a folyamatosan nyomasztó, klausztrofób hangulat, amihez hozzájárul a sötétség, a bezártság, illetve a foglyok reménytelennek látszó helyzete. Néhány jelenetben annyi feszültség van, hogy az egy A kategóriás moziba is simán beleférne, ilyenkor kicsit talán sajnálhatjuk, hogy nem jutott több pénz a forgatásra, mert akkor lehet, hogy ma már klasszikusként beszélnénk erről a filmről.
Egyértelmű, hogy Rip Torn mindenkit lemos a pályáról a játékával, mondjuk az is igaz, hogy a színészek zöme eléggé nevenincs, így aztán feltehetően nem volt nehéz dolga. Ami engem kifejezetten zavart, az a szinkron, Harsányi Gáborról nekem valahogy nem egy pszichopata jutott az eszembe, szerintem nem illett ide az ő hangja, pedig nagyszerű színész és szinkronszínész. A magyar cím is eléggé furcsára sikerült, jóllehet, van benne logika, így mégis azt a képzetet keltheti a nézőben, hogy ez a film valaminek a folytatása. (De az is kétségtelen, hogy az eredeti cím pedig semmitmondó és jellegtelen, ráadásul félrevezető is.)
Az alkotók közül talán még a filmzenéért felelős Lalo Schifrint lehet megemlíteni, aki ugyan zeneileg ügyesen ábrázolta a "sötétséget" és a feszültséget, de ennél azért többre volt képes, ez a muzsikája semmiképpen sem tartozik az emlékezetesek közé (nem mellesleg a főcím zenéjének a kezdete A cápa híres főtémáját idézte fel bennem).
Összességében véve egy többé-kevésbé tisztességesen összerakott iparosmunkát kapunk, amely helyenként kifejezetten érdekes pillanatokkal, jóval többször viszont kimondottan unalommal lepi meg a nézőt. Sean S. Cunningham e munkája sajnos nem lép túl a tucatfilmek minőségén, pedig ennél talán jóval többet is ki lehetett volna hozni az ugyan nem éppen eredeti, mégsem teljesen érdektelen történetből.
56 A kalapácsos visszatér (1982)
Egy férfi egy kislány szeme láttára erőszakolja és öli meg az anyját. Három évvel később ugyanez az ember elrabolja a lányt és a mostohaanyját, és egy föld alatti bunkerben... több»
Szereplők: Kate Mulgrew, Rip Torn, James Russo, William Hickey, Vincent Spano
