Körülbelül tíz éve láttam először ezt a filmet, és most leporoltam, kíváncsi voltam, ennyi idő elteltével mit fog nekem mondani, mennyivel lesz másabb az élmény, mint akkor. Túl sokra nem emlékeztem a történetből, csupán arra, hogy Giuliano Gemma alakította a főszereplőt. És azt kell mondanom, hogy sajnos a második megtekintés után sem fog ennél sokkal több megmaradni bennem, holott az alapötlet nem lett volna rossz, valami mégis hiányzott az egészből ahhoz, hogy valódi klasszikusként tekinthessünk erre a filmre.
Amint azt már sokan és sok helyen leírták, A hatalom ára Tonino Valerii és alkotótársai véleményét mondja el a JFK-gyilkosságról. Egy valós eseményt – James A. Garfield elnök 1881-es meggyilkolását – úgy értelmeztek újra, hogy az inkább a John F. Kennedy elleni merényletet idézhette/idézheti fel a nézőben. Valójában egy westernbe csomagolt politikai drámát/thrillert kapunk, amely a magánélet és a közélet egybefonódását próbálja megmutatni, nem száz százalékos sikerrel.
A főszereplő, Bill (Giuliano Gemma) kénytelen szembesülni édesapja brutális halálával, és bosszút esküszik a gyilkosok ellen. Azonban ez a személyes ügy hamar országos jelentőségűvé válik, kiderül ugyanis, hogy a férfinak azért kellett meghalnia, mert megtudta, hogy a Dallasba érkező Garfield elnök ellen merénylet készül. Az idő előrehaladtával a cselekmény egyre bonyolultabbá válik, ami kicsit megterhelően hat a nézőre, ráadásul a tempó is meglehetősen lassú, így aki pörgős, akciódús filmre számít, az csalódni fog. A hangsúly sokkal inkább az intrikákon van, miközben a néző csupán találgathat némelyik figura szerepét illetően, és van, akiről az utolsó percekig sem lehet tudni, hogy melyik oldalon áll.
A film bevezeti a nézőt a politika mocskos világába, amelyben bizonyos köröktől még az sem idegen, hogy embereket gyilkoljanak meg, másokat pedig kihasználjanak. A történet egyik kihagyott lehetősége viszont sajnos éppen az, hogy bemutassák a városi polgárok kiszolgáltatottságát és megfélemlítettségét. Néhány utalástól, jelzéstől eltekintve elsikkad ez a fontos momentum, holott a film játékideje bőven hagyott volna lehetőséget arra, hogy az alkotók megmutassák a kényszerhelyzetből fakadóan megalkuvásra kényszerülő figurák (az orvos, az újságírók) kilátástalan helyzetét.
A történet egy meglehetősen labilis társadalmi-politikai környezetben játszódik: a texasiak vezető rétege (politikusok, bankárok, a közigazgatás és a rendfenntartás irányítói) arra törekszik, hogy újrakezdje a polgárháborút, vagy legalábbis ellenzi a Garfield által pártolt reformtörekvéseket. Valerii az olasz westerntől egyáltalán nem idegen módon hatalmas politikai töltetet gyúr bele a történetbe, csak éppen borzasztóan didaktikus módon. Számomra az egyik nagy problémát éppen a párbeszédek egy részének szájbarágós jellege jelentette, például a Pinkerton bankár (Fernando Rey) szájából elhangzó mondatok egy az egyben rettenetesen papírízűnek hatottak.
Ráadásul elég keveset foglalkozott a film a déliek szeparációs törekvéseivel, a rasszizmussal is, ezeket a fontos kérdéseket csupán szőrmentén érintette a történet; és ami még meglepőbbnek tűnhet, egész Dallasban csupán két négert lehetett látni... Sajnos az egyes alakok jelleme sem volt túlságosan kidolgozott, és annak ellenére is sablonfigurákat kaptunk, hogy a westernektől megszokhattuk a zsáneralakok szerepeltetését. Itt viszont talán nem ártott volna árnyaltabb karaktereket teremteni, ha már mindenáron politikai filmet akartak forgatni az alkotók.
Ami számomra szintén problémát jelentett, az az, hogy még a fontosabb szereplőkről is alig tudunk meg valamit, az egyes figurák "a levegőben lógnak", bukdácsolnak a végzetük felé, de érezhető, hogy voltaképpen súlytalanok. A főszereplőért is legfeljebb csak azért szoríthat a néző, mert elvégre főszereplő, és külön kár a "rosszfiúkért": Pinkerton (Fernando Rey) vagy Jefferson seriff (Benito Stefanelli) nagyjából annyira félelmetes gonoszok, mint a gyerekzsúron rablóvezérnek öltözött kisfiúk (mondom ezt annak ellenére is, hogy színészileg egyébként jól teljesítettek, inkább a jellemrajzzal volt probléma).
Érdekesség, hogy Dallast igazi vadnyugati porfészekként ábrázolják ebben a filmben, holott az azért az 1880-as évekre már igazi nagyvárossá nőtte ki magát. Bár nem merném teljes határozottsággal kijelenteni, de van egy olyan sejtésem, hogy ezzel arra akartak utalni az alkotók, hogy "Dallas" fizikai kicsisége, lepukkantsága egyenesen arányos az ott élők szellemi-politikai visszamaradottságával, akik nem akarják megérteni, hogy a polgárháborúnak vége, és hogy az északiak győztek, ami egyet jelent a reformokkal (pl. a négerek és a fehérek egyenrangúsága).
A színészi játék minősége hullámzó, a jellemek egysíkúsága okán a legtöbbjüknek nem volt nehéz dolga. Elég sok patetikus jelenet akadt a filmben, több esetben indokolatlan közeli felvételeket is kaptunk néhány színészről. Luis Bacalov zenéje hatásos és fülbemászó ugyan, szerintem mégsem annyira emlékezetes, mint mondjuk a Djangóhoz komponált muzsika. Ami magyar szempontból legalább hozzátesz a filmhez, az a minőségi szinkron; szerencsére még a mellékszereplők magyar nyelven történő megszólaltatásához is olyan neves színészeket sikerült találni, mint Földessy Margit, Szabó Ottó, Helyey László, Dörner György, Fülöp Zsigmond stb.
Összességében véve nem rossz film ez, vannak benne jó ötletek, pillanatok, csak éppen mégis hiányzik belőle valami plusz. Kár érte, mert érzésem szerint jóval nagyobb potenciál lett volna ebben az alkotásban, mint amit végül sikerült belőle kihozni. Tény, hogy nem könnyű film, ettől függetlenül lehetett volna jóval ismertebb és népszerűbb is.
70 A hatalom ára (1969)
A texasi kisvárosban, Dallasban röviddel a polgárháború befejezése után az elnök látogatását várják. A háború indulatai még elevenek, sokan kezdenének újabb fegyveres... több»
Szereplők: Fernando Rey, Van Johnson, Giuliano Gemma, Riccardo Pizzuti, Benito Stefanelli
