2021.02.21 01:14 myatom Olvasottság: 161x
2

Szerethető sitcom respektálandó poénsűrűséggel

Alapvető módon egyfelől szeretem a sitcom műfajt (hiszen az ember szeret nevetni, mi több, a nevetés alapvető emberi létszükséglete sokunknak; szoktam mondani, hogy 3+1 dolog miatt érdemes a földi árnyékvilágba lejönni: szeretetért (benne szexért), művészetekért, humorért, illetve az alkotásért).

Másfelől sok rossz emlék is mondatja velem, hogy a kezdeti lelkesedés sokszor megy át belassuló unalomba, töltelékképzésbe, ötlettelenségbe, humortalanságba, gyengélkedő és gyengülő erőlködésbe, "hahotás" vicceskedésbe, ipari léptékű szemétgyártásba. Miközben rengeteg sitcom már a pilotnál elkaszálódik nálam. A humor nehéz műfaj, na. Ráadásul itt nem tud annyira könnyíteni az a "tudattágítás", ha kilépünk a való világból a sci-fibe meg a különféle univerzumok világába (lásd idevágóan a számomra amúgy tök érdektelen WandaVízió című, 2021-es sitcomot).

Szerethető sitcom respektálandó poénsűrűséggel

Egy más irányú motivációként említeném, hogy angol nyelvtanuláshoz is szerettem eredeti hangon nézni sitcomokat. Különösen nagy balfogásom volt e téren a Szívek szállodája, mert közel nulla sikerélményem volt – az elején mindenképpen – a pörgős, kulturális vonásokkal teli dialógusok miatt (de ettől még jó kis sitcom volt, pontosabban kiválóan zseniális lehetett volna számomra Sookie karaktere nélkül, aki halálra idegesített).

Az angol-amcsi dominancia eléggé megkérdőjelezhetetlen a műfajban. Bennem, aki szereti a koreai királydrámákat, fel sem merül pl. bármilyen ázsiai, benne például koreai modern sitcom megtekintése, miután egybe belekóstoltam. Számomra ezek nagyon gyengék, kínlódás kategóriába tartoznak. További érdekes vízválasztó lehet, hogy negatív vagy pozitív töltetű-e a sitcom. A rém rendes család idegesítően, fájdalmasan negatív/darkos töltetű volt számomra, minden nagyot durranó poénja ellenére is.

Ifjúkorom alapélménye volt Henri Bergson filozófus Nevetés című, 1900-as esszéje. Ő utána nem gondolnám, hogy bármi esélyem lenne bármi nem sutát mondani humor témában. Ha nagyon muszáj lenne erőlködnöm, akkor leginkább a nonverbális humorról beszélnék, például a zene, a zenei humor kapcsán, de ezzel nagyon elkanyarodnék off topikba.

Muszáj egy bekezdést szentelnem annak, hogy a tárgybeli sitcomhoz érkezésemnél honnan jövök a témát illetően. 12 db-ot tudtam összegereblyézni emlékeimből (amikbe lényegesebb mértékben belekóstoltam, illetve ahol fontos megemlíteni, hogy némelyik sitcom elmozdult valamelyik más dráma vagy krimi irányába is): (1) Igenis, Miniszter Úr! (1980), (2) A simlis és a szende (1985), (3) Egy rém rendes család (1987), (4) Jóbarátok (1994), (5) Azok a 70-es évek (1998), (6) Szívek szállodája (2000), (7) Két pasi-meg egy kicsi (2003), (8) Így jártam anyátokkal (2005), (9) Agymenők (2007) és spin-offja, (10) Az ifjú Sheldon (2017), (11) A farm (2016), (12) Űrhadosztály (2020). A nagy "kapudrog", "vízválasztó" Jóbarátok számomra nem annyira jó emlék, minden – sokszor emlékezetes – poénja ellenére sem. Azok a 70-es évek nekem kategóriákkal jobban bejött.

Mit várok el egy sitcomtól? (1) Mindenekelőtt egyenletes színvonalat (ez a legnehezebb szerintem). (2) Sűrű (sokszínű) poénokat, ahol a sűrűséget (nyilván) a párhuzamos szálak sokfélesége adhatja (amik remélhetőleg érdekesek, és nem unalmasak vagy fárasztóak). (3) Humorral operáló dialógusokat, az adhoc-epizódszintű "körítés" rovására (ahol a részvevők oda-vissza pingpongoznak a poénokkal). (4) Váratlanságot. (5) Szabad és távoli asszociációkat, perspektíva-váltásokat (minél távolibb, annál jobb). (6) Ne a felszínt kapargassa, ne a felszínről jöjjön a vicc, hanem a karakterek, a történések lényegéből fakadjon a humor, még ha a sitcom műfaj alapból és perdöntően a helyzetkomikumra, a viccre szeret építeni, fókuszálni! Itt jelzem, nincs nagyobb bajom a vulgárisabb, altestibb poénokkal sem, feltéve, hogy nem öncélú és nem domináló: szélesebb humorspektrum része csak. (7) Érintsen meg, rázzon meg, nevettessen meg (minél hosszabban és erőteljesebben)!

Ezekután sejthető, hogy olyan nagyon nem favorizálom vagy keresem az új sitcomokat. Ebbe a szóban forgó sorozatba is tök véletlenül, meg kizárólag Chuck Lorre showrunner(?) miatt sasoltam bele (elnyomva előítéletekért kiabáló percepcióimat a sori-szinopszis vagy a lassan csordogáló és/vagy negatív kritikák kapcsán). Aztán valami megfogott, és egy idő után már azt vettem észre, hogy vészesen hamar közeledik az első évad vége, pedig még úgy nézném. Gyakorlatilag hiánytalanul megkaptam mindent a fentebb említettekből:

(1) Abszolút egyenletesnek éreztem a színvonalat, na de még azon a szinten is, hogy az új történések, alapszituáció-bővítések is egyenletes léptékben érkeztek. Mondom ezt akkor is, ha kaszálást kockáztatóan komótosan röffent be az egész sori. (2) A sok párhuzamos szál alapból garantálta a humorteli dialógusokat, a poénsűrűséget, a váratlanságot. (3) A humor perdöntően a karakterek és történések lényegéből fakad, az egy szem pilotbeli – amúgy a nézőt az előítéletesség irányába rendkívül megtévesztő – fingós poént leszámítva (merthogy kiváló antitézist jelentett a filozofikusabb poénoknak).

(4) A történések, a körítés nem akarja magát a nézőre ráerőszakolni, nem akar a humor rovására dominálni. (5) A sori nem a megúszásról vagy túlélésről szól: érződik, hogy az alkotók szerették, lubickolnak benne, nem sajnáltak rendesen energiát beletenni. (6) Sokszor fogtam a hasamat a nevetéstől, olykor már fájt is (a siker talán legjobb indikátora nálam). (7) Nagyon jó volt a casting, és a szokásostól eltérően a szinkron is nagyon ott volt a szeren. (8) A második évad nagyon várós, miközben már a harmadik évadról is érkeznek hírek.

Zárszóként, konklúzióként mit is mondhatnék? Imádtam a sorozatot, mondom ezt úgy, hogy itthon, Magyarországon esélyesen kisebbségbe szorulhatok a rajongásommal. Valószínűleg ez a sori nem mindenkinek való (ezért is írtam bővebben az előzményeimről), kétségkívül rá kell érezni az ízére, nem adja magát könnyen az élvezet. De ez sokszor van így művészeteknél, esztétikai értékeknél, élvezeteknél.

2