Az olasz filmgyártás híres volt arról (főleg a 70-es és a 80-as években), hogy ha egy film nagy sikereket ért el, szerették meglovagolni azokat a hullámokat, melyeket generált, ezáltal pedig elkészítették a saját, olasz változatukat. Ezen filmek legtöbbje finoman szólva sem éri el azt a minőséget, amit az eredeti képviselt. Csak, hogy megemlítsek egy-két olyan olasz filmet, ami egyértelműen azért készült el, hogy egy sikeres külföldi film hátán felkapaszkodhasson: Ridley Scott 1979-es Alienjére 1980-ban elkészítették A rémület ivadékait, vagy a Sam Raimi rendezte Evil Dead 1-2-re kontráztak rá az 1988-as La casával.
Jelen filmnél egyértelműen Steven Spielberg 1975-ös Cápája volt a kiindulási pontjuk, csak itt cápa helyett óriáspolipot kapnak a nézők (bár azért majd egy kicsivel később lesz olyan olasz horrorfilm is, ahol a cápára cápa lesz a válaszuk, L'ultimo squalo címmel). Mindezek mellett jómagam nem nagyon tudok haragudni az Óriáspolip című filmre, mert fiatalabb koromban kimondottan kedveltem eme alkotást is, és talán pont a nosztalgia miatt vettem újra elő egy újranézésre a napokban.
Kimondottan sok olyan film van az emlékezetemben, amiket gyermekfejjel nagyon szerettem, de mikor újranézem ezeket, megdöbbenek, hogy mai szemmel mennyire gyengén muzsikálnak, és itt egyáltalán nem a technikai kivitelezésre gondolok. Ékes példája ennek eme film is, merthogy akármilyen szempontól is akarnám megvizsgálni az Óriáspolipot, nem tudnék semmit nagyon kiemelni belőle (talán egyedül csak a zenei betéteket, amit Stelvio Cipriani (1937–2018) készített el; tulajdonképpen egy korábbi filmhez készítette ezeket a zenei betéteket, itt pedig kissé áthangszerelte őket).
A legnagyobb problémám, hogy a történet csupán másodlagos vagy harmadlagos volt a készítőknek. Persze van némi fajta utalás arra, hogy mi is lehetett a kiindulópontja, de a film szempontjából ez teljesen lényegtelen. Úgy gondolom, sokkal inkább arra törekedtek, hogy a nézőkben olyan ellenszenvet ébresszenek a gonoszul választott óriáspolippal szemben, ami képes elvinni az egész történetet. Ez részben sikerült is nekik, hisz a polip rémtettei uralják a film kétharmadát, nagy kár viszont, hogy itt sem kimondottan erős a feszültségkeltés, de még mindig jobban értékelem a film első kétharmadát, mint a befejezést, mert amit ott kaptam, az nálam kimondottan gyengén muzsikált.
A technikai kivitelezésről süt az alacsony költségvetés, de valahogy ezzel sokkal könnyebben meg tudtam békélni, mint mondjuk a totálisan felesleges karakterekkel. Pedig szerintem nagyon sok potenciál lett volna bennük, hisz szinte minden fontosabb karakter elveszít hozzá közelálló személyeket a poliptámadások során, de ezt totális érzelmek nélkül konstatálják az életben maradottak, és a színészi alakítások is ilyenek.
Minden hibája ellenére én valamilyen oknál fogva mégis szórakoztatónak találtam ezt a filmet, ebben persze valószínűleg a nosztalgia is közrejátszott.
72 Óriáspolip (1977)
akció | horror | kaland | sci-fi | thriller | vígjáték
Egy mélyben szunnyadó ősi polip felébred álmából, és szörnyű gyilkolásba kezd. Az emberek idomított gyilkos bálnákkal próbálják elejét venni a további pusztításnak. több»
Szereplők: Henry Fonda, Shelley Winters, Delia Boccardo, Bo Hopkins, John Huston
