Valóban, a film, vagy inkább minisorozat címe kissé megtévesztő, már azok számára, akik végignézik eme igen érdekfeszítő történetet az emberiség egy lehetséges jövőjéről. A fentebb említett jövő sajnos már nem rejt magában túl sok perspektívát, sem dilemmát. Választási lehetőség sem áll fenn valójában, inkább csak egy döntés egy lehetséges utazás megkísérlésére vagy elvetésére. Az eredeti filmcím – mint ismert – egy Whitman költemény címe, melynek baljóslatú sorai végig felsejlenek a történet szálai között.
A posztapokaliptikus dráma még a hidegháborús időszak atomháborús szorongásait adja vissza, ahol még az emberiség végét egy mindent eltörlő nukleáris holokausztban sejtették meg. Természetesen ma már sokunknak nyilvánvaló, hogy az atomfegyverek mint tömegpusztító eszközök már kissé elavultak, és bevetésük értelmetlenné vált. Ehelyett a hadviselés sokkal manipulatívabb és körmönfontabb irányban fejlődött fel, melynek dimenzióit inkább csak sejteni, mint tudni lehet. Több szakértő nem kevesebbet állít, mint hogy – hasonlóan, mint a mesterséges technológia – a háttérben a fejlesztés nem kevesebb, mint 50 évvel jár előttünk.
A hosszúra sikerült, izgalmakkal teli történetben gyakorlatilag csak Ausztráliában vannak már túlélők, leszámítva egy – a háborúban részt nem vett – amerikai tengeralattjáró legénységét, akik délre tartanak, keresve a biztonsági zónát. Katonai mentalitásuk jól kivehetően nem sokat változott, kétségtelenül mindvégig a militáris erkölcsöt követik, akár a halálukig is. Ténylegesen már nincsen is kiadható parancsuk vagy egyéb valódi felettes irányító, mégis eltökélten követik a reménytelen, logikátlannak ható utasításokat.
Élesen szemben állnak – még ha oly emberiek is nyilván – a közember, az egyszerű halandók hétköznapi gondokkal teli, nyomasztó kétségeivel. Ugyanakkor nem vesznek részt érdemben a tudományban sem, illetve azt másodlagosnak tekintik, még ha az szülte is meg őket. Ilyen módon bosszantólag hat számukra az egyetlen kreatív és végtelenül józan klimatológus (Bryan Brown) jelenléte és megnyilvánulásai, melyekkel keresztet int a tudomány nevében az emberiségnek.
Tulajdonképp benn fedezhetjük fel a történések másik aspektusát. A technológiai szingularitás, mely nem volt képes kivárni a kiteljesedését, kudarcot vallott. Az egyenletek és az absztrakt matematikai tételek némán visszhangoznak a könyvek lapjairól. Dr. Osborne – az egykori nagy tudós – a kisember civilizációs mázát levetett, félig-meddig ösztöneiben élő, egyszerű boldogtalanná vált.
Hasonló módon esik ki – felismerve a végzet elkerülhetetlenségét – az utolsó amerikai hadihajó kapitánya, Towers parancsnok (Armand Assante) a szerepéből. Bár kissé hezitálva, kénytelen feladni a hivatását, és eldobni egy félreértelmezett ideát, amely létezik is és nem is, mégis van. Mint legtöbbünket, az ő megmaradt motivációját is a legmélyebb lelki attitűdje kezdi folyamatosan vezetni. Ez – nem mellékesen – az egyik sarkalatos pontja a félig-meddig romantikus történetszál tipizálhatóságának.
Sajnos az alapvetően abszolút tragikus alapcselekmény számos dramaturgiailag fontos epizódjában elcsúszik a rosszul megválasztott és túlzásba vitt érzelgősségen. De hát hogyan is lehetne felszínes vagy éppen mély érzéseket ábrázolni akkor, amikor éppen egy atomháború végét járja az emberiség?
A túlélés reményében a szörnyű történéseket meg nem történtté tenni kívánó megmaradtak nagyon emberi módon igyekeznek félre tekinteni. A mintha mi sem történt volna érzelmi felütés megélése a szűkebb emberi kapcsolatokban, vagy éppen a társadalom többségében furcsa disszonanciát kelt. Hiszen a cselekedetek kérlelhetetlen hatásai minden bizonnyal utolérik sajnálatos módon még a néma beletörődötteket is.
Ilyen jellegű túlélési ösztön vezérli az alapvetően persze vétlen Maryt és családját a megmaradt sokakból, akik a normál életvitelüket próbálják megmenteni. Természetesen bárki képtelen belegondolni abba az iszonytató körülménybe, hogy minden valószínűség szerint az északi féltekén az emberiség teljes hányada megsemmisült. Ezért azonban egy gondoskodó családanyát nem lehet hibáztatni. Az emberi lét kollektív eltűnése a Földről, illetve ennek az érzelmi és lelki kezelése már jóval kívül esik az ember érzelemfeldolgozó kapacitásának a határán.
Mindenképpen kiemelendő a történet érzelmi szálait mozgató Moira szerepében Rachel Ward, tökéletesen adja vissza a szubjektív lélek érzelmi viharait, kétségeit, félelmeit.
71 Veszélyes jövő (2000)
Egy szörnyű nukleáris háború mindent elsöpör a Föld színéről. Az egyetlen reményt egy nukleáris tengeralattjáró megtalálása jelentené, amellyel az emberek északra... több»
Szereplők: Bryan Brown, Armand Assante, Rachel Ward, Nicholas Hammond, Grant Bowler
