Az Atreides-ház

2021.10.24 21:17 Artemisia Olvasottság: 263x

12

A Dűne az a történet, amelyet senkinek sem kell bemutatni. Frank Herbert klasszikus regényét ugyanis mindig megelőzi a hírneve, így még azok is fogalmat tudnak alkotni a jelentőségéről, monumentalitásáról és a sci-fi műfajra gyakorolt hatásáról, akik (még) nem olvasták el a könyveket. A Dűne-laikusok háttérismeret nélkül is a regény híréhez hasonló nagyívű, szuperlatívuszokban mérhető adaptációra várnak, míg a Dűne-rajongók tudják, hogy a Herbert által felépített világ olyan sokrétű és összetett, hogy leegyszerűsítés nélkül gyakorlatilag lehetetlen filmre vinni, ha pedig elveszünk egy összetevőt, máris csorbul a mondanivaló. Egyértelmű tehát, hogy a megfilmesítése embert próbálóan nehéz feladat volt, ezért a Warner és Denis Villeneuve a legbölcsebb megoldást választva biztonsági játékot játszottak.

Az alapművet többé-kevésbé tiszteletben tartva egyszerűsítettek az eseményeket mozgásba hozó konfliktuson, gazdasági-hatalmi harccá redukálták az [Atreidesek] megbuktatását, a fűszerkitermelés elsődleges célja pedig az üzemanyagként való felhasználása. Megtalálták az egyensúlyi pontot, éppen annyit egyszerűsítettek, hogy átláthatóbb legyen a történet, de hűek maradtak annyira a regényhez, hogy mindez ne legyen zavaró, és ne zökkentse ki a nézőt.

Jóval több figyelmet szenteltek ugyanakkor a világépítésnek és a karakterábrázolásnak, amelyek talán túl is szárnyalják az elképzeléseket. A látványvilág és a hangulat a film legerősebb bástyái, a vásznon megelevenedik az Arrakis végtelen homoktengere. Hans Zimmer pedig hipnotikus zenei aláfestésről gondoskodik mindezekhez.

Karakterábrázolásból szintén jelesre vizsgázott: bár roppant összetett karakterekről van szó, akik folyamatos érzelmi és mentális nyomás alatt vannak, és akiknek a teljes jellemét csak a regény lapjain ismerhetjük meg, amit egy mozifilm keretein belül ki lehetett hozni belőlük, azt ki is hozták. Ehhez persze nagyban hozzájárul a nem is akármilyen szereposztás, hiszen a nevek önmagukért beszélnek, de közülük is ki kell emelni az ifjú tehetséget, Timothée Chalamet-t, akinek a karrierjében minden bizonnyal áttörést fog hozni Paul Atreides szerepe.

A történetmesélés Villeneuve munkáira jellemzően lassú, merengő, de közben folyamatosan tovább szövi a cselekményt, elkerüli az üresjáratokat és a szájbarágást, amivel rendre ráhibázik a direktor. Sőt, a lassú, ám tartalmas és feszült cselekményvezetés megteremti a monumentalitás alapjait. A film ugyanis a 155 perces játékidő mellett is csupán az első, 1965-ös regény első felét dolgozza fel, mindössze az Atreidesek elleni puccsról és Paul első útkereséseiről beszél. A történet úgymond félbeszakad, ami alapvetően nem baj, mert a bőséges játékidőnek köszönhetően igazán szilárd alapokra helyezték a filmet.

Mindent összevetve tehát a Dűne egy jól sikerült film, amelyről az nem mondható el, hogy méltó, de az mindenképpen, hogy korrekt adaptációja Herbert mesterművének. Világépítés, konfliktusvázolás, hangulatteremtés és karakterábrázolás szempontjából tökéletes alap a folytatás előtt. Azonban a nyitott lezárás erősen folytatásorientálttá is teszi, vagyis csak annak fényében lesz helyesen megítélhető, hogy a folytatás milyen irányba viszi el ezt az ígéretes alapot. Ha a folytatás, folytatások is tarják ezt a színvonalat, akkor mindenképp egy leendő filmklasszikussal állunk szemben, de ha a folytatás elveti a sulykot, és akár sok, akár kevés lesz ehhez képest, akkor egy nézhető, ám felejthető próbálkozás lesz, és bekerül Alejandro Jodorowsky, valamint David Lynch neve mellé a sikertelen Dűne-adaptációk csarnokába.