Az elpusztíthatatlan ember

2021.11.18 17:15 Kóborló Olvasottság: 421x

4

Régmúlt gyerekkorom és még a hangalámondásos VHS-korszak egyik igencsak meghatározó filmélménye számomra ez volt. Talán ha jól emlékszem, még az alábeszélős változatában pont hogy Az elpusztíthatatlan emberként vált ismertté ennek a filmnek a címe. A napokban kedvet kaptam arra, hogy kissé felelevenítsem emlékeimben ezt a filmet, amihez vagy úgy 25 éve nem volt szerencsém.

Mikor a legtöbb ismerősöm meghallja Chuck Norris nevét, nem feltétlenül ez a filmje jut az elsők közt az eszükbe, sokkal inkább például az Ütközetben eltűnt (1984) vagy az Invasion U.S.A. (1985), de számomra mindenképp a Néma düh (1982) volt az a filmje, amivel kezdetét vette egy gyermeteg rajongás Chuck Norris filmjeiért. Nem mondanám, hogy ez a rajongás kitartott volna tinédzserkoromig, felnőtt fejjel pedig csak önelégült mosollyal konstatálom azt az emléket, hogy mennyire szerettem a filmjeit. Emiatt a nosztalgikus emlék miatt pedig soha nem említeném meg Mr. Norris színészi kvalitásait, hisz elég volt, hogy kemény, mint a kádszéle, hogy soha nem lehetett legyőzni őt, és hogy a pörgőrúgásai halálosabbak voltak a legtöbb fegyvernél. Na de mi van akkor, ha egy olyan ellenféllel kerül össze, akit nem lehet megállítani?

Ez volt a legendás harcművész és színész Chuck Norrisnak az első olyan filmje, ahol nem egy hadsereget vagy egy hatalmas bűnbandát kellett egymagának likvidálnia, hanem csupán egy embert, aki viszont golyóálló és ütésálló, tehát előkerül a történetben a misztikum, avagy akár írhatnám a horrorisztikus elemeket is. A későbbiekben azért még egy-két film erejéig majd visszatérnek eme elemek Mr. Norris filmográfiájában (1993-as Hellboundban vagy a 2003-as Démoni harangokban), de szerintem a három filmje közül ebben a filmjében sikerült eme elemeket a legjobban kiaknázniuk. Sok helyen olvastam, hogy sokan talán úgy gondolják, hogy a 80-as évek hatalmas slasher horror dömpingjének a sikerét hivatott eme alkotás meglovagolni, csakhogy a film rendezője, Michael Miller egy interjú során kifejtette, hogy sokkal inkább a klasszikus Frankenstein témát szerette volna alapjául venni a filmjének. Jómagam viszont mindkét nézőpontot jogosnak éreztem a film megtekintése során, hisz tényleg vannak a filmben már-már olyan képsorok, amik simán megállnák a helyüket egy slasherben, viszont a film története tényleg sok mindenben hajaz egy kissé kifordított Frankenstein-témára.

Akárhogy is ítéljük végül meg a film történetét, egyvalami biztos, bármelyik nézőpontból is vizsgáljuk ezt meg, feltétlenül szükséges volt ehhez egy igazán jó és karakteresnek mondható negatív figura, és szerencsére ezt meg is kapjuk Brian Libby színésztől, aki legalább annyira fontos karaktere a filmnek, mint maga Chuck Norris. Továbbá a további szereplőkben is volt lehetőség, de talán csak a Dr. Tom Halmant alakító Ron Silverben (1946-2009) aknázták ezt némiképp ki, így pedig a további szereplőknek csupán a töltelékszerep jut. Kimondottan dicsérendő a hangulatteremtés is a filmben, hisz tényleg sikerült eléggé izgalmassá tenniük ezt a készítőknek, és még azt is írhatnám, hogy anno annak idején, egész jól működhetett a félelemkeltés is benne. Persze ez azért mára már igencsak kevés, de a maga idejében szerintem teljesen rendben volt. A film technikai és az akció kivitelezését is sikerült jól tető alá hozniuk.

Mindent egybevéve a korának maximálisan megfelelő volt, és sokak számára (köztük számomra is) egy hatalmas nosztalgiával felérő alkotás a Néma düh, ami még ennyi év távlatából is bőven hozza az erős három csillagot.