Henry Purcell a klasszikus zene iránt rajongók számára amolyan ismeretlen ismerős: több műve (Dido és Aeneas, Óda Szent Cecília napjára, Arthur király) felcsendül alkalomadtán, de az életútját és a személyiségét kevéssé ismerjük. A barokk zene legjelentősebb angol alakja, halála után a 20. századig nem született olyan angol zeneszerző, aki kiemelkedőt alkotott volna. Purcell – akinek tragikus és tragikusan rövid élet jutott – rengeteg művet alkotott, mégis hajlamosak vagyunk elfeledkezni róla. Halálának a 300. évfordulójára készítették a britek ezt a filmet, amely egyfajta megemlékezés a zeneszerzőzseniről, ugyanakkor viszont a történet is boncolgatja azt a kérdést, mennyit is tud az utókor Purcellről. S a végeredmény? Meglehetősen kiábrándító. Purcell ugyanis sok más társához hasonlóan csupán a „fanatikus” zeneszeretők körében örvendhet némi ismertségnek, s az is a sors iróniájának tekinthető, hogy az 1695-ben elhunyt zeneszerző halálának 300. évfordulóján is gyakorlatilag csendes maradt az egész világ, alig néhányan próbálták felhívni a nagyközönség figyelmét erre a rendkívüli alkotóra.
John Osborne és Charles Wood forgatókönyvéből a nálunk kevéssé ismert Tony Palmer rendezett egy sajátos hangvételű, posztmodern drámát, amely egyszerre két világot állít párhuzamba, sőt, olykor egymásba is játszatja az idősíkokat. Az egyik síkon egy kevésbé tehetséges színész-drámaíró (Simon Callow) kétségbeesett küzdelmét láthatjuk, hogy összetákoljon egy színdarabot – bármiről. Véletlenül belebotlik Henry Purcell munkásságába, s elkezdi feltárni a nagy zeneszerző életét, miközben a saját problémáival és a körülötte lévő világgal is meg kell küzdenie. A másik történet a 17. század végi Angliában játszódik, és Purcell (Michael Ball) félig-meddig konstruált életútja segítségével ad jellemzést a korabeli zűrzavaros viszonyokról (az ország folytonosan csődközeli állapota, a katolikusok és a protestánsok véres belviszályai, járványok, tűzvészek, lázongások, uralkodóváltások stb.). A tengődő, tehetségesnek nem igazán mondható író és a tehetséges, de munkájáért alig megfizetett zeneszerző világa sajátosan rímel egymásra, amit nem csak az segít elő, hogy az író mellett II. Károly királyt is Simon Callow formálja meg (egyébként a film ötletesen erősíti ezt a párhuzamot, hiszen pl. a történet legvégén láthatjuk, amint az író a saját darabjának előadásán Károly királynak öltözik be), hanem az is, hogy hasonló szituációkat is egymás mellé állítanak az alkotók (pl. a 17. századi lázadásokra „válaszként” bevágnak a filmbe a tüntető tömeget szétoszlató rohamrendőrökről készült felvételeket).
A film széteső szerkezettel, néha váratlan idősíkváltásokkal mesél a két főszereplőről, illetve arról a korról, amelyben élnek, s ez a töredezettség is csak megerősíti az alkotók alapvető pesszimizmusát. Egyrészt Purcell elfeledettsége okán van okuk a kesergésre, másrészt viszont azért is, mert úgy látják, a 17. század óta sem lettek jobbak és erkölcsösebbek az emberek, az angol nemzeti büszkeség és értékek pedig hanyatlásnak indultak. Viszont talán éppen ez a keserűség – és a posztmodern ábrázolásmód – is az oka lehet annak, hogy maga a film sem lett különösebben ismert és népszerű: valószínűleg a nagyközönség sem tudott mit kezdeni a 2,5 órás, a nézőt is próbára tevő játékidővel és a borongós szemlélettel, de ami talán meglepőbb, az interneten kutakodva még angol nyelvű kritikákat is alig lehet találni erről az alkotásról. (Egyébként ha a néző nem ismeri elég alaposan Anglia 17. századi történetét, akkor jó eséllyel csak kapkodni fogja a fejét, gyakoriak a hirtelen váltások a történetben, nehéz nyomon követni, éppen mit is látunk, ami szintén nem könnyíti meg a néző számára a befogadást.) A készítőknek nehéz dolguk volt, hiszen a kevés (és sokszor bizonytalan) életrajzi adaton túl csupán a Purcell által írott zeneművek nyújtottak számukra fogódzót, így vélhetően elég sok "költött" eseményt is láthatunk a műben. Lehet, hogy ennek is köszönhetően rengeteg a zenés jelenet a filmben, gyakorlatilag csak Purcell muzsikájára alapozhattak.
Végeredményben nem tudnám azt mondani, hogy ne lehetett volna jobb filmet is készíteni az angol zeneszerzőről, ironikus módon az England, My England nagyjából ugyanúgy a feledés homályába merült, mint Purcell alakja. És ezen az sem segít, hogy a két férfi főszereplő (Callow és Ball) lényegében véve a hátán viszi el az egész produkciót, nehéz szerepekben helyt állva. A hangulatot helyenként zseniálisan adja át Nic Knowland operatőri munkája, s a képi és a zenei élmény összekapcsolódása különösen a film utolsó órájában nyújt katartikus pillanatokat. (Kár, hogy a játékidő első másfél órája lagymatagabb…) S ne feledkezzünk meg a zenei anyagról sem: ennek előadásában a régizene egyik avatott szakértője, John Eliot Gardiner, illetve az általa dirigált együttes remekel, pompásan szólaltatják meg Purcell zseniális zenéjét.
Szerintem egy jó, de teljes mértékben filmre nem vihető alapötletből végül egy látványos, költséges, mégsem 100%-os hatásfokkal működő produkció jött létre. Az inkább művészieskedő, modorosan posztmodern alkotás sajnos csak az utolsó bő egy óra erejéig válik igazi művészi teljesítménnyé, és nálam ez utóbbi húzta fel a filmet a jó „érdemjegy” szintjére. Kár, mert én azért többet vártam ettől a filmtől, és sajnálom, hogy csak a végére sikerült egy igazán érdekes és érzelemdús történetet fabrikálniuk az alkotóknak az alapötletükből.
