Valahogy úgy vagyok az új horrorfilmekkel, hogy ha épp nem találok a kedvemre valót az új felhozatalból, akkor örömmel nosztalgiázok a 80-as évek horrorterméséből, hisz mint oly sok horrorrajongó, úgy jómagam is a 80-as évek horrorgyártását tartom a legjobbnak. Talán pont emiatt, vagy talán azért, mert még a fentebb említett időszakból is vannak bőven elmaradásaim, döntöttem úgy az elmúlt napokban, hogy épp itt lenne az ideje annak, hogy megtekintésre kerüljön A ház című horrorvígjáték. Egy olyan film, amiről már sokat hallottam, de mind ezidáig számomra még ismeretlen volt. Tehát nosztalgiára fel, és lássuk, hogy mivel is szolgál eme alkotás.
Sok mindent olvastam már e filmről régebben, de valahogy úgy voltam vele (főleg talán a műfaji besorolása miatt, ami horrorvígjáték lenne), hogy jó-jó, majd valamikor megnézem, merthogy hiába nevezem magamat horrorrajongónak, a horrorkomédiákhoz szükséges számomra egyfajta hangulat, hogy tudjam élvezni az adott filmet. Nem azt mondom, hogy most feltétlenül megvolt ez a fajta hangulatom, de mivel már tényleg régóta tervezgettem e film megtekintését (ráadásul pedig mára már egy elég ismert alkotásról is beszélhetünk jelen filmünk esetében), így belekezdtem.
Mondhatnám azt is, hogy a film legelején látható stáblista (és nem a szereplőkre gondolok itt, hanem inkább a készítőkre) alaposan felvillanyozott, merthogy azt tudtam, hogy a rendezői székbe az a bizonyos Steve Miner található, akinek a neve hallatán már bőven adózhatunk a horrorfilmek oltárán, elég csupán a Péntek 13 2. vagy a 3. részét említeni, vagy akár az 1989-es Warlockra gondolni. Számomra mind-mind egy szórakoztató film volt. A film zeneszerzője is igencsak ismert lehet, hisz Harry Manfredinit sem kell nagyon bemutatni (Péntek 13), bár talán ebben a filmben annyira nem sikerült erőset alkotnia. A film producere volt még számomra egy nagy meglepetés, hisz Sean S. Cunningham is egy eléggé ismert alak a horrorberkeken belül. Tehát a film már a stáblistájával képes volt a kíváncsiságomat alaposan beindítani, kár, hogy sajnos a film története annyira viszont nem tudott magával ragadni.
Merthogy rengeteg üresjárattal volt megtöltve a film története, és ha ez nem lenne még elég, akkor ráadásképp ott volt még az is, hogy sem a horror témaválasztása, sem pedig a vígjátéki elemei sem működtek annyira. Pedig hát volt ebben a történetben szinte minden, kísértetjárta kúria, zombikatona a múltból, és furcsábbnál furcsább lények, de valahogy számomra nem állt össze ez a sokszínűség egy szórakoztató történetté. Ráadásképp mindez számtalan klisével megfűszerezve. A technikai kivitelezésük ezen dolgoknak is, kimondottan vegyesre sikeredet, hisz volt, ami egészen jól működött a filmben, és sajnos volt, ami kevésbé. Talán legjobban a színészi alakítások voltak azok, amik számomra magasan megdobták a film nosztalgiafaktorát. Mindent egybevéve: azok számára, akik szeretnek a 80-as évek horrorfilmes felhozatalában egy jót nosztalgiázni, azoknak tartalmazhat eme film kellemes pillanatokat, de azért ennél bőven találhatunk jobb alkotásokat eme időszakból.
Gyerekkori kedvenc volt. De jó, hogy eszembe juttattad!