Látványos légi balett

2022.05.31 11:20 Artemisia Olvasottság: 859x

9

Tony Scott 1986-os Top Gunja kultfilmmé vált az elmúlt három évtized alatt, noha ezt nem éppen a mély mondanivalójának, az izmos cselekménynek és nem is a jól megírt karaktereknek köszönhető. A Top Gun egy kívül csicsás, belül üres lufi volt, azonban mégis sikerült átadnia egy olyan életérzést, amire zömében vevők voltak a nézők. A 80-as évek, a repülés, a zabolátlanság, a hazafiasság, a katonaság intézményének romantizálása, a vadászpilóták romantikus hősökké avatása, a nyaktörő kaszkadőr-mutatványok, a nyálas románcok, a felületes dráma, pátosz és giccs, mindezt a pózőrkirály Tom Cruise-zal nyakon öntve. 1986-ban, a hidegháború idején még aktuális volt a téma. De lehet, hogy a népszerűségét inkább az egosimogató, hatalmas hazafiassága és patetikussága okozta.

Cirka 36 esztendő elteltével megérkezett a folytatás, ami ugyan kevésbé aktuális, de nem kevésbé felszínes, nem kevésbé giccses. Tom Cruise nem kevésbé pozőr és műmájer, mint az elmúlt 36 évben.

A nyitány egy az egyben leképezi Tony Scott nyitányát, majd találkozunk az öregebb, de ugyanolyan forrófejű Maverickkel. Joseph Kosinski felállít egy klisés, ám épkézláb dramaturgiai vázat. Maverick 30 éves szolgálat után úgy érzi, hogy eljárt felette az idő (amit a többi karakter többször ki is hangsúlyoz), ráadásul még mindig küzd a múlt démonjával, Goose halálával. A tesztpilótaként ténykedő Mavericket visszarendelik a Top Gunba, hogy újonc pilótákat képezzen ki a nagybetűs **lehetetlen küldetésre**. Az újoncok között pedig ott van Rooster, Goose fia is, aki Mavericket okolja apja haláláért.

A feszült pillanatokat azonban top gunos módon pillanatok alatt lerendezi, a konfliktusokat csak tessék-lássék módon bontja ki. Újra forgatja az előd közismert jeleneteit, a kínos kocsmai csajozós jelenetet, ezzel bevonva egy teljesen funkció nélküli és nyálas szerelmi szálat, amivel csak a relevánsabb cselekményszálaktól veszi el a játékidőt. És bár Jennifer Conelly igazán nem tehet róla, de Penny karaktere a papírmasénál is vékonyabb.

Látványos repülős jelenetekből, és szédítő légimanőverekből persze nincs hiány, de ezek 80%-a puszta látványelem, tekintve, hogy a film nagy részét a **lehetetlen küldetésre** való gyakorlatozás teszi ki. Ezekben a látványos bemutatókban nincs izgalom, sem feszültség, mivel nem éles helyzetek. A karakterekben felgyülemlett feszültséget pedig fekvőtámasz-montázsok vezetik le. Akad egy-két izgalmasabbnak ígérkező momentum, pl. a levegőben kigyulladó repülőgép, de azt is fél perc alatt megoldják, és mintha meg sem történet volna. Vagy magát a csapattá kovácsolódást egy, az első részből kölcsönvett, a lemenő nap fényében röplabdázós jelenettel intézi el.

Hiányosságok és hibák az első részhez hasonlóan bőséggel vannak, de szintén az első részhez hasonlóan pozitívumokat is tartogat.

Érzelmes pont a Val Kilmer által alakított Iceman és Maverick találkozása, vagy Maverick vívódása, hogy ha beválasztja Roostert a küldetésbe, akkor talán a halálba küldi Goose fiát. Viszont, ha nem választja be, akkor Rooster sosem bocsájt meg neki, hiszen örök csorbát ejt az önbecsülésén. Több hasonló kérdést is felvethetett volna a film az öncélú májerkodás helyett.

A film utolsó fél órájában az éles bevetés. Tökéletes fél óra, látványos akciószekvenciákkal, lenyűgöző légifelvételekkel és érzelmi katarzissal. Maverick és Rooster konfliktusa drámai tetőpontra ér, amit többszörösen tudnak fokozni, pl. Rooster visszamegy Maverickért, Maverick maga sem kaputáltál mivel Rooster katapultja nem működik, repülőiket egyre öregebbre cserélve szlalomoznak az 5. generációs csúcsmasinák között, végül az ikonikus F-16-ost is megreptetik.

Ez az a Top Gun-életérzés, amiért kultfilm az első rész, és ami ezt is kasszasiker közönségfilmmé teszi. Nem mintha nem lenne érdemes várni a végkifejletre, de ha az első 1,5 óra teljes egészében a vágószoba padlóján végzi, akkor sem veszítettünk volna semmit.