Csak Keanu Reeves miatt néztem meg a filmet, és amiatt, hogy szeretem a mélyenszántó és lélekig ható filmeket, amit még a csipetnyi romantika sem tud elrontani.
Irónia, önirónia, maró gúny, szellemes dialógusok.
De mi is az én véleményem?
Napjainkban romantikus vígjátékkal kitűnni, vagy egyáltalán észrevétetni magunkat, hát ez egyáltalán nem egyszerű feladat.
Ahhoz, hogy ezt egy film mégis elérje, valamilyen fura, szokatlan, de mégis erőteljes elemet (elemeket) kötelező a soraiban tudnia. Victor Levin rendező és forgatókönyvíró valami hasonlót próbált meg a Végállomás: esküvő című filmjével, mint az imént említettem, hiszen szereplői nem érdekesek, nem rokonszenvesek, de még a párkapcsolat teóriáját is hellyel-közzel elvetik, hogy aztán a sors mégis valahogy egymás mellé sodorja őket. Hogy Victor Levinnek és alkotásának ennyivel sikerült-e kitűnnie?
Megpróbálok rá válaszolni, választ kapni.
Már a film castingja is valamelyest predesztinálja a koncepciót, hiszen nem épp olyan figurákat válogattak be főszereplő-párosnak, akiket cukormázos szerepekben szoktunk meg.
Winona Rydert (Lindsay) még csak-csak el tudjuk képzelni egy romantikus moziban, de Keanu Reevest (Frank), mindenki John Wickjét már azért sokkal nehezebben. Hamar ki is derül róluk, hogy nem igazán fogunk tudni szorítani értük: Lindsay jóformán egy kibírhatatlan, múltban ragadt, kissé hisztis személy, míg Frank egy valódi, tapintatlan, kissé blazírt, életunt, besavanyodott középkorú fickó.
Az élet azonban mégis egy nem várt tervet tartogat nekik, ugyanis egy repülőn egymás mellett kell elutazniuk egy távesküvőre, melynek a vőlegényét igencsak komoly szálak fűzik mindkettőjükhöz, de mivel egyikük sem illik különösen jól a társaságba, kénytelenek egymást valahogyan szóval tartani az egyhetes esemény alatt. Persze a kezdeti kölcsönös utálatnak és gonoszkodásnak sejthetjük, hogy mi lesz a vége.
A Végállomás: esküvő iskolapéldája lehetne annak, hogy milyen az, amikor van egy viszonylag friss, izgalmas koncepciód, de fogalmad sincs arról, hogy azt hogyan töltsd meg érdemi és tényleg izgalmas tartalommal. Lindsay és Frank már az első percekben találkoznak egymással a reptéren, ahol az ismeretlenség dacára azonnal elkezdik sértegetni egymást. Felülnek a repülőre, ahol tovább sértegetik egymást, hogy aztán a közös szálláshelyen is sértegessék egymást és környezetüket, lehetőleg napi 24 órában.
Levin forgatókönyve elképesztően egysíkú, redundáns és már 15 perc után is könnyűszerrel kiismerhető – adva van két ellenszenves ember, akik különböző helyszíneken (nagyon különböző hátterekkel) ülnek egymás mellett, és közben hosszú snitteken át beszélgetnek faarccal olyasmikről, hogy miért értelmetlen az élet, mi a gond a másik munkájával, ők miért sikertelenek, és körülöttük ugyan miért boldog mindenki.
A végtelenségig cinikus és gúnyos párbeszédek között persze ímmel-ámmal vannak jól eltalált sorok, ténylegesen vicces megnyilvánulások, de ha 90 percig komolyan megállás nélkül ugyanazokat a szituációkat kell néznünk és hallanunk, igen hamar belefárad az ember. És afelől tényleg ne legyen kétségünk, hogy ennek a filmnek az összes játékpercét végigdumálja a két karakter. Mondjuk szerintem igazi karaktereknek azért erős lenne neveznie őket, mert hiába beszélnek végig, szinte semmit nem tudunk meg a jellemükről, azon túl, hogy mindketten erősen mizantróp hajlamúak és utálják az egész világot, mert az korábban kitolt velük, vagy szimplán azért, mert csak rossz az élet, és mindenki hibás, ja ők persze semmiért.
Ez már csak azért is sajnálatos, mert így a humor csak a forgatókönyv szintjén van jelen, de a „karakterekből” igazán semmi sem származik azon kívül, hogy Keanu Reeves fülsüketítően krákog vagy Winona Ryder utolsó mentsváraként próbálja gondozni a növényeket, mint a körülötte megmaradt egyetlen élőlényeket, amik ugye nem tudnak segítséget kérni.
Mert bár a Végállomás: esküvő kívülről egy anti-romantikus filmnek tűnhet, szíve legmélyén azért mégis a lehető legtipikusabb romkom-sablonokat járja be: két teljesen idegen megismerkedik, aztán (már a maguk módján) flörtölnek egymással, majd úgy tűnik, nem jön össze nekik, de az utolsó pillanatban természetesen minden jóra fordul.
Ami viszont komolyan dob a filmen, az maga a zene, amit William Ross biztosít nekünk, és a fényképezés sem elhanyagolható, itt pedig Giorgio Scali kamera kezelése tetszett nagyon.
Azért mindent összevetve, a kötelező sablonok meglétével együtt sem hatalmas túlzás, ha Levin filmjét rétegfilmnek nevezzük, és mint minden réteg mozinak, úgy ennek is biztosan meg lesznek a maga titkos és nyílt rajongói.
Ha valakinek rááll az agya ennek a két embernek az észjárására, akkor könnyen elképzelhető, hogy sokakkal ellentétben nem szemforgatva fogja végigülni az egészet, hanem őszintén nevetgélve a helyenként valóban humoros, ötletes, de túlnyomó többségben azért mégis túlbonyolított, néha kissé lapos, túlságosan cinikus, egydimenziós párbeszédeken. Pedig papíron leírva lett volna potenciál mindabban, amit előzetesen hallani lehetett a filmről, de karakterek, érdemi célok és jobb, ritmusosabb, pörgősebb történetvezetés nélkül nem sikerült kihozni ebből a projektből sok mindent.
Talán egy sokkal színesebb érzelemvilággal, talán egy élettel telibb, frissebb üzenettel, talán egy életszerűbb forgatókönyvvel, talán egy jóval karizmatikusabb rendezővel, talán.
Olyan színészekkel, akik kicsit az életben is romantikusabbak.
Talán.
Megnéztem, nem aludtam el, és Keanu Reeves ezek után is kedvencem lesz.
Mert a fotelemből minden más.
64 Végállomás: esküvő (2018)
dráma | romantikus | vígjáték
Frank és Lindsay, két kelletlen és kellemetlen vendég tesz eleget a meghívásnak és utazik el egy Isten háta mögötti távesküvőre. Találkozásukkor hamar felfedezik, hogy több... több»
Szereplők: Keanu Reeves, Winona Ryder, Dj Dallenbach, Ted Dubost, D. Rosh Wright
Nekem tetszett.