Így kell egy filmet létrehozni és előadni!

2023.02.20 11:21 Interfectorem Sabnock Olvasottság: <100x

2

Csodálatos meséket írt, de ténylegesen a legszebb és legfájdalmasabb történetet az élet írta a számára.

C.S. Lewis, a Narnia krónikáinak írója a halál árnyékában élhette át azt az igazán mély érzelmet adó szerelmet, amelyre titkon mindannyian vágyakozunk. Richard Attenborough pedig annyira gyönyörű filmet készített ebből a szomorúan szép sztoriból Anthony Hopkins és Debra Winger főszereplésével. Régen azért nem hagyott bennem mély nyomokat ez az alkotás, mert gondolom túl fiatalon láttam, mit tudtam én még anno tini koromban (lázadóként) az elkötelezettségről és az igazán mély érzelmekről.

Teljesen fel kellett nőnöm ahhoz, hogy rá tudjak csodálkozni erre a szívet/lelket melengető darabra, amely annyira elementáris erővel tud hatni a látványfilmek korában, és hagy időt a nézőnek arra, hogy a szereplőkkel együtt átélje ennek a két embernek a történetét.

Néha kicsit tovább tart egy-egy jelenet, mint az olykor ildomos lenne, időnként széttartóak az események, és a kamera többet időzik a kelleténél a külsőségeken, mint kellene (de lehet, nincs igazam), de összességében egy varázslatos film, mert csodálatosan és tökéletesen bemutatja, hogyan élte meg ez a két ember az igazi szerelmet, úgy, hogy tudták, az idejük igencsak véges. Az asszony ugyanis daganatos, s az is orvosi csoda, hogy adatott nekik három év, holott úgy tudják, csak hetek vagy hónapok adatnak meg nekik, ezért nincs idejük a felesleges körökre, a maga teljességében próbálják meg megélni és kihasználni a kapcsolatukat. A film igaz történeten alapul, habár volt néhány dramaturgiai változtatás (pl. Joynak nem egy fia volt, hanem kettő), de a lényeg megmaradt: a híres író és oxfordi professzor először elvette a legjobb barátját, egy elvált amerikai nőt, hogy aztán beleszeressen, és megélje a legnagyobb boldogság után a legmélyebb bánatot is.

Az asszonynak sem volt könnyű élete, neki is ajándék volt ez a néhány boldog év, és úgy halt meg, hogy tökéletesen tudta, a fiait fel fogja nevelni a férje. Nagyon szép film, amelyhez a százas zsepi bekészítése erősen ajánlott a hölgyeknek, és bizony a férfiak is el-el fognak morzsolni egy-két könnycseppet a szemük sarkában!

De mi is ez a csodálatos történet?

C.S. Lewis (Anthony Hopkins) megrögzött agglegényként éli az életét öccsével, Warnie-val (Edward Hardwicke), kitölti az életét a mesekönyvek írása és az oxfordi egyetemi munkája.

Kezdetben nem tulajdonít nagy jelentőséget annak, hogy meglátogatja egy amerikai ismerőse, Joy Gresham (Debra Winger), akivel eddig csak leveleztek. A találkozás jól sikerül, nagyon mély barátság alakul ki közöttük, és csak akkor jönnek rá mindketten, hogy jóval többet éreznek egymás iránt, amikor kiderül, hogy Joy rákos.

A fókusz az írón van, elsősorban Lewis professzor szemszögéből ismerhetjük meg a történetet, Joy érzelmeiről jóval kevesebbet tudunk meg, ahogyan arról is, hogy fia, Douglas miként éli meg a szomorú eseményeket.

Valóban nagyon érdekes ez a sztori, hiszen a felek először névházasságot kötöttek (akkor még tényleg csak barátok voltak, azért volt erre szükség, mert Joy tartózkodási vízuma lejárt Angliában, a papíron kívül semmi sem változott közöttük). Az igazi házasságukat Joy betegágyánál kötötték, a kórházban, amikor még úgy tudták, az asszonynak csak napjai vannak hátra. Aztán megtörtént a csoda, jobban lett és hazamehetett (bár az orvosok megmondták nekik, hogy ez csak átmeneti állapot, a rák ki fog újulni), így ez a két ember kapott a sorstól egy icipici időt a boldogságra. Felnőtt szerelem volt ez, az igazi, nem a látványos, hanem a csendesebb, bensőségesebb fajtából, amit a néző csak egy bizonyos életkor/érettség után tud értékelni, mert akkor már tudja, hogy ezt keressük egész életünkben, nevezetesen azt, hogy megtaláljuk az igazi társunkat, a másik felünket.

A csendes oxfordi professzor – akinek az asztaltársaságához nem kisebb íróbarát tartozott, mint J.R.R. Tolkien – számára nagyon fontos dolog a hit, amit egyszer már elvesztett édesanyja halála után, majd visszatalált hozzá, hogy most újra meginogjon, hiszen nagyon megviseli, hogy végig kell néznie szeretett felesége kínlódását és szenvedéseit. Azonban az igazán fontos az, hogy mer engedni az érzelmeinek, pedig tökéletesen tudja, hogy az idejük nagyon korlátozott, és a végén borzalmas bánatot fog érezni.

Attenborough gyönyörűen bontja ki előttünk ezt a folyamatot, Hopkins pedig kevés szóval, de annál érzelemgazdagabb, leheletfinom színekkel, érzelmekkel, árnyalatokkal játssza el nekünk a professzort. Debra Winger tökéletesen kiegészíti a nála jóval harsányabb, ámde nem kevésbé mélyebb érzelmekre képes Joy szerepében, remekül működik a kettősük.

Fura, hogy a régi filmek miként követelnek újra helyet maguknak az ember fiának a lelkében, de ez most nagyon jól tudott esni (a sok horror után töltődni kell), mert igazi érzelmekről mesélt, és elvitt egy olyan korba, amikor még nem volt mobiltelefon, nem rohantak az emberek, az élet sokkal lassabb volt, a kapcsolatok nem voltak felszínesek, az igen az igen volt, és a nem az pedig nem.

Oxford ősöreg falai között azonban nem csak a szellemeknek és a tanulásnak volt helye, hanem a szerelemnek is, ami egyáltalán nem csak a húszévesek műfaja, és ezt ennél szebben ezt nem lehetett volna bemutatni.

Aki úgy érzi, lassítania kellene, tessék, nézze meg!

Szerintem egyáltalán nem esik túlzásokba a film a tragikusan szép történet elmesélése során, nincsenek giccses, felesleges szavak és mondatok, két felnőtt ember tudomásul veszi, hogy rövid idő adatott nekik, és ebből próbálják kihozni a legtöbbet, és pont ettől tud a legmagasabb hőfokon izzani a szerelmük.

Tudják, hogy nincs happy end, mégis végigcsinálják, nem pazarolják a drága időt felesleges édelgésre, elmondják egymásnak, mit éreznek, és megélik a hétköznapok boldogságát, a tökéletes harmóniát, ami sajnos nem tarthat túl sokáig, mert a kegyetlen betegség lassan, de biztosan bevégzi, amit elkezdett. Letaglózó erejű alkotás, amelynek megvannak ugyan a maga hibái, mégis olyan erős érzelmeket tud kiváltani a nézőjéből, amelyekre hiába áhítozik a látványfilmek korszakában.

Egyszerűen szép, léleksimogató darab.

Sir Anthony Hopkins pedig fantasztikus (itt is).