Tarfejűek, figyelem! (És mindenki más is!)

2023.02.22 20:56 Interfectorem Sabnock Olvasottság: 102x

2

Jameson Brooks zseniálisan ráérzett a lényegre.

A lázadás mindenkiben benne van, csak valahogy a legtöbb ember, ahogy öregszik, elfelejti, hogy bizony ő is lázadt valami ellen.

Rendszer, szülők, nagyszülők, iskola, tanárok, mogorva szomszédok, a hülye postás és a többi, és a többi.

Na, erre itt van egy kis emlékeztető.

A punk zenei mozgalom és a hozzá tartozó punk szubkultúra úgy nagyjából ismerős lehet mindenki számára.

A színesre festett, hatalmas taréjok, szájpiercingek, szegecses övek és az anarchista-nonkonformista hozzáállás mára már teljes mértékben beleivódott a köztudatba, ahogy a punk zene alapköveit jelentő együttesek (Sex Pistols, Ramones) munkássága is szinte mindenki által ismert. Ami azonban már valamivel ingoványosabb területnek számít, az a „punk” szónak az agresszív, erőszakos, kötekedő és igénytelen fiatalokra való rávetítése.

A Bomb City című, megtörtént eseményeken alapuló, a kilencvenes évek derekán játszódó amerikai film azt mutatja be, hogy milyen blőd felelőtlenség a konzervatív előítéletek alapján a felnyírt hajú punkokat egyszerűen fiatalkorú bűnözőknek bélyegezni. Ahogy ez a sztori is gyönyörűen rávilágít, egy punk és egy kötekedő fiatal nem feltétlenül egy és ugyanaz, így az ember jobban teszi, ha fenntartásokkal kezeli a kinézet és zenei ízlés alapján előtörő előítéleteket.

Ebben a produkcióban emberi és árnyalt, de abszolút nem idealizált képet kapunk az érdekes, és izgalmas punk kultúráról. A filmben megjelenő texasi városban a punkok kicsiny, de összetartó közösségének tagjai drogoznak, cigiznek, vedelnek, nincs nekik rendes munkájuk, késésben vannak a lakbérrel, összefirkálják a falakat, és persze vad és hangos punk zenét hallgatnak.

De viszont nem keresik kifejezetten a konfliktusokat, és nem állnak le verekedni a „normális” lakossággal, bár ha beléjük kötnek, gyorsan és keményen visszaütnek. Másként gondolkodnak, de nem akarnak megtéríteni mindenkit a saját igazukról. Mások, mint az átlagos állampolgárok, de nem rosszabbak vagy jobbak, mint pl. a helyi futball csapat "”lit” tagjai.

Viszont rájuk a kinézetük miatt ferde szemmel néz a helyi rendőrség, hogy a hétköznapi lakosságról már ne is beszéljünk. Míg a hatóságok a rendesen tanuló középiskolások szabadtéri, gyújtogatással megspékelt féktelen bulizásának már-már szinte bocsánatkérően, szabadkozva, a lehető legbarátságosabb hangnemben vetnek véget, addig a punkok lazulását kemény kézzel, gumibottal, engedély nélküli házkutatással és paprikaspray-vel zárják le. Mi ez, ha nem az előítéleteken alapuló, tökéletes kettős mérce?

A Bomb City hihetetlenül félelmetes képet fest a társadalomról. A démonizált punkok a nonkonformista eszméikért minden nap keményen megfizetnek.

A helyi fiatalok ott rúgnak beléjük, ahol tudnak, jól tudván, hogy a felnőttek és a hatóságok mellettük állnak.

Igazságtalanság értéktelennek bélyegezni és másságukért támadni a punkokat?

Igen!

Lehet bármit tenni ez ellen jogi vagy egyéb úton, van-e innen „békés” kiút?

A produkció felkavaró állítása az, hogy nem lehet. Aki más, az a „normális társadalom” szerint viselje ennek a negatív következményeit. A társadalom és törvény nem normális kívánalma az, hogy mindenki álljon be a sorba, tanuljon, dolgozzon, és úgynevezett „normális” dolgokat legyen. Torokszorító belegondolni, hogy a filmben megjelenő, alapvetően igazságtalan, az egyéniséget semmibe vevő értékrend teljességgel is érvényesülhet a mindennapokban.

A film dramaturgiai szempontból kiváló. A néző végig tudja, hogy a punkok helyzete – a címnek megfelelően – robbanásveszélyes, a tragédia mégis elkerülhetetlen. A feloldatlan társadalmi feszültségek bevett emberi szokás szerint erőszakba fognak torkollni. Az alkotás műfaja dráma, tehát az erőszak nem akciófilmbe illő jeleneteket vagy horrorfilmes, eltúlzott vérengzést, hanem egy értékes emberélet elvesztését és egy kisiklott sorsot jelent.

Jómagam úgy láttam a Bomb Cityt, hogy semmit nem tudtam azokról a valós eseményekről, amin a produkció alapul.

Ahogy általában, most is ez a legideálisabb helyzet a film megtekintéséhez. Így a sztori folyását nem tudtam előre.

Ajánlom mindenkinek, hogy előzetesen ne olvassatok utána a történetnek, mert megfosztjátok magatokat az élménytől.

A Bomb City-ben egyébként produkciós szempontból nem nagyon lehet belekötni.

(Na jó, talán egy kicsit.)

A színészek kiválóan teszik a dolgukat, a forgatókönyv okosan épül fel, a látvány, a vágás, a zene és az egyéb részletek is pontosan a helyükön vannak.

A kamerát is zseniálisan kezeli Jake Wilganowski.

A fullasztó és nyomasztó társadalomkritikai mondanivaló egyszerűen és nagyszerűen uralja az egész filmet, nincsenek oda nem illő motívumok, minden a nagy célt szolgálja.

És hogy mi is ez a nagy cél?

A kései igazságszolgáltatás.

Mi pedig élvezzük King (Henry Knotts), Brian (Dave Davis), Oles (Eddie Hassell), Rome (Lorelei Linklater), Jason (Dominic Ryan Gabriel) és a többiek játékát!

A fotelemben bizony én nagyon kényelmesen feküdtem.