Egy fura gótikus skót horror, ami megosztja az embert!

2023.03.01 19:28 Interfectorem Sabnock Olvasottság: <100x

2

A Lord of Tears című low-budget skót horrorfilmet több mint két hónapig tartott, mire végignéztem. (Még tavaly decemberben kezdtem.)

Idén aztán előbukkant az emlékeim közül ez az általam rútul félbehagyott film, és hétvégén mégiscsak végig tudtam nézni.

Alapvetően nem volt véletlen, hogy többször megszunnyadtam az alkotáson, a játékidő bő fele ugyanis eléggé ingerszegény, és bizony az alacsony költségvetés is rányomta a bélyegét a produkcióba. Viszont összességében egy kifejezetten unikális élménynek tekinthető ez a gótikus horror/mozi a sok egy kaptafára készülő amerikai darabbal összevetve.

A film egy tanár, James Findlay (Euan Douglas) történetét mutatja be, akit félelmetes és rejtélyes rémálmok kínoznak. James az anyja halála után visszatér a gyerekkori otthonába, egy hatalmas kúriába, ami a rideg skót felföldön fekszik. Itt találkozik a vonzó és felettébb barátságos Eve Turnerrel (Alexandra Nicole Hulme), miközben álmaiból kilép a valóságba a titokzatos Bagolyember (David Schofield), valamint lassan, de biztosan rálel a múltja homályában meghúzódó szörnyű igazságra is.

És valójában még csak most kezdődik Lawrie Brewster rendező rémálma.

Az okok, amelyek miatt el-elpilledtem a filmen, elsősorban a külsőségeken, nem pedig a tartalmon múlnak.

Lawrie Brewster rendező finoman szólva nem végzett éppen hibátlan munkát a produkciós oldalon.

A mozi már rögtön az elején iszonyú hatásvadász vágásokkal operál, amelyek ijesztgetésként és hangulatkeltésként ugyan zseniálisan működnek, viszont meglehetősen olcsó és kissé gagyi, amatőr hatást keltenek. A színészi játék alapvetően gyenge, a főszereplő James Findlayt megformáló Euan Douglas nem nyújt meggyőző teljesítményt, nem oda való, Alexandra Nicole Hulme pedig nagyon bájos, ám letagadhatatlanul nagyon túljátssza Eve Turner szerepét. Jamie Scott Gordon is csak gyenge közepes alakítást hoz, a Bagolyember hangjaként David Schofield mondjuk jó választás volt, kár, hogy az abszolút statikus bagolymaszk nagyon mű hatást kelt – legalább pisloghatna néha az a fránya rémfigura.

A ködös skót felvidék csodálatos és felséges, kiváló hátteret az eseményeknek, ennek ellenére a képi világ nem nevezhető egyértelműen pozitívnak, sok helyütt bosszantó házi/barkács/amatőr jellegű megoldások köszönnek vissza a látványvilágban, a múlt századi hongkongi akciófilmeket idéző lassított felvételek például nagyon bántották a szemem.

A film 1 óra 40 perc hosszú, de jóval többnek érződik, tekintettel a nyálas éticsiga lassúsággal csordogáló cselekményre, a nehezen értelmezhető, és repetitív rémálomjelenetekre, valamint az olyan zavarba ejtő szekvenciákra, mint amikor Eve Turner slow-motion technikával körbetáncolja a főhősünket, vagy ugyanilyen tempóban lépked lefelé az uszoda lépcsőjén. A forgatókönyvért is felelős Sarah Daly (művésznevén Metaphorest), Andy McDonald, és Craig Sutherland által összehozott sejtelmes és kissé skizoid zenei oldal alapvetően jól működik, bár pl. az említett uszodai jelenet esetében az alternatív popos sound/track nagy mértékben rájátszik arra, hogy a néző zavart homlokráncolást produkáljon.

A film második felére azonban furcsa és csodálatos módon helyrerázódnak a dolgok: az ember szeme megszokja a sajátos, érdekesen vibráló képi világot és a gyengécske színészi játékot, a történet pedig vesz egy némileg kitalálható, ám mégis felzaklató fordulatot.

A csúcsponton mintha Lawrie Brewster rendező is megrázná magát, hogy kamerájával végre bevonja és berántsa a nézőt az események sűrűjébe. A rémálmokban felbukkanó képek a fináléban aztán értelmet nyernek, és a produkció összeáll egy jól átgondolt, drámai erejű és igazán hangulatos gótikus horror sztorivá, amelyben még Alexandra Nicole Hulme túltolt alakítása sem a véletlen műve, és még a furcsa és „majdnem” nevetséges táncjelenetek is megkapják a maguk horrorisztikus görbe tükrét.

A mítoszok világából érkező, rébuszokban beszélő Bagolyember egy, a Hellraiser-filmek Pinheadjét idéző figurává lényegül, a lezárás pedig olyan gyomrost jelent, amit nehéz kiheverni. (És lehet, hogy nem is akarom kiheverni.)

Egy szó mint száz, ez a skót horrorfilm egy alapvetően Janus-arcú alkotást jelent.

Az amatőr hibákra való tekintettel nem nevezhető igazi rejtett gyöngyszemnek, ám ha valaki elég kitartó ahhoz, hogy átvészelje a játékidő első felének bosszantó momentumait, a film végére egy egészen érdekes és élvezetes alkotás kivirágzásának lehet a tanúja.

Nem volt egyszerű, de valamiért újra meg újra nekifutottam, tehát valami különlegeset azért tud ez a film, amit egyéb horror-darabok abszolúte nem tudnak. Ti most ezen sorokat olvasva mindannyian eldönthetitek, hogy nekiveselkedtek-e ennek a különös filmnek, vagy sem – én nem dönthetek helyettetek.

Egy-két olvasóm biztosan nekifog.

Nekik jó szórakozást!

Nekem ott a fotelem.