Tóth Endre és a forgatókönyvíró Crane Wilbur párosának nem a legsikeresebb filmje.
Sajnálatos módon a régi horrorfilmek sokszor okoznak hatalmas csalódást, ám ezek a csalódások többnyire nem (csak) az idő számlájára róhatók fel, ugyanis a 20. század derekán szinte egyidőben születtek meg olyan klasszikus mesterművek, mint az Ördöngösök vagy a Psycho, amik nem csak szórakoztatóak, de tulajdonképpen zseniálisan megreformálták a horror-thriller vonalat.
Az idő tehát szerintem semmiképp sem hánytorgatható fel különösebben a régi filmek esetében, és a Panoptikum – A viaszbabák háza nem is ezen a téren hasal el.
A díszletek nagyon jók, a maszkmunkák is egészen kivételesek, és bravúrosak, a kor tényleg nem érzékelhető rajtuk.
Az a gond ezzel a filmmel, hogy alapjaiban kifejezetten rossz.
A sztori.
A sztori pedig még akár ígéretes is lehetne.
Henry Jarrod (Vincent Price) profi szobrászművész, aki kiállítást szeretne nyitni, amely során az általa megformált bábukat lehetne a látogatóknak megtekinteni. Társa azonban keresztülhúzza a számításait, és porig égeti az egész bemutatótermet és a házat, hogy aztán a biztosítási pénzt egyedül zsebre vágja.
A legnagyobb problémám ténylegesen az, hogy ez nem kifejezetten horrorfilm. Gyakorlatilag semmi horrorisztikus vagy éppen félelmetes elem nincsen benne, vagy csak nagyon elenyésző mennyiségben, ami szépen elveszik a filmben.
Nem elég bátor, merész és formabontó ahhoz, hogy horrorfilmnek lehessen nevezni az alkotást.
A játékidő jelentős része pedig idegesítő és érdektelen párbeszédekből áll. Olyan, mintha ténylegesen meg sem próbálná magát megszerettetni a film nézőivel.
Pedig nem így indul a történet.
Az első percek még érdekesek, izgalmasak lehetnek, hiszen naivan azt gondolhatja az ember, hogy ez még csak a felvezetése a majdani következő hihetetlen borzalmaknak. Borzongás helyett viszont tömény unalmat és kissé bizarr, de unalmas képsorokat kapunk másfél órán keresztül.
Az alapok természetesen adottak voltak, minden klappolt ahhoz, hogy egy klasszikus és időtlen horrorklasszikus születhessen a moziból.
A színészek szerintem jól játszanak, és feltűnik Igor szerepében a fiatal Charles Bronson is, aki nem alakít rosszul, a zene hangulatos, David Buttolph ügyesen komponált, a képi világ, mint már említettem, kielégíti a néző igényeit, ezt pedig J. Peverell Marleynek, és Bert Glennonnak köszönhetjük.
Egyszerűen az a buktatója a dolognak, hogy horrorfilmnek mernek csúfolni egy olyan mozgóképet, ami teljesen nem az.
Nem tud egy műfajban sem elhelyezkedni, csak úgy véletlenszerűen sorakoztatja fel egymás után a nem mindig érdekes eseményeket.
Ez akár a magyar származású rendező, André De Toth nyakába is varrható, de sokkal valószínűbbnek tartom, hogy Crane Wilbur végzett szerintem csapnivaló munkát.
Ekkor jut eszembe az a bizonyos „sárból nem lehet várat építeni” szólás, ami jelen esetben maximálisan és teljesen helytálló.
Egy több sebből vérző, monoton és lapos alkotás ez, amit szerencsére túl sokan nem ismernek. (Én már igen.)
A 2005-ös Viasztestek című remake-et egy (vagy kettő) fokkal jobbnak tartom, és úgy gondolom, hogy ez azért elég súlyos kritika részemről.
Nem baj, a sütemény (macaron) finom, amit éppen most kóstoltam.
