A Curve című alkotás annak az Iain Softley-nak a filmje, aki rendezőként 2001-ben a K-PAX - A belső bolygó elnevezésű agyas és nagyon életrevaló sci-fi drámájával tört be a köztudatba, majd 2005-ben A titkok kulcsa című művével a misztikus thriller mozifilmek állóvizét kavarta fel kissé.
A szebb napokat is látott derék direktor ezúttal egy jóval kevésbé nívós filmmel jelentkezett, amely lényegre törően a 127 óra és Az országút fantomja sokkal gyengébb hibridjeként írható le.
Sajnos a két film gondolatisága között igazi fúzió nem jön létre, csupán egy közepesen ügyes, úgymond kissé „majmolós” kollázsról beszélhetünk.
Történet szempontjából a következő a helyzet:
Mallory (Julianne Hough, aki egy nagyon nőies jelenség) hamarosan összeházasodik a barátjával, azonban valami nagyon nincs rendben a kapcsolatukkal, hősnőnk ugyanis csak félig-meddig lelkesen vezet az esküvő helyszínére.
Tesz is egy jó nagy kitérőt a Denver felé vezető útjába, ami egyértelműen végzetes következményekkel jár.
Összeakad a kifejezetten megnyerő, de igencsak furcsa stoppossal, Christiannel (Teddy Sears), és hirtelen ötlettől vezérelve felveszi maga mellé a kocsiba, majd autóbalesetet szenvednek, és a szép hősnőnk beszorul a felborult autóba.
Valahol az isten háta mögött, egy kies, ritkás vidéken, kiszolgáltatva az elemeknek és a titokzatos és fura fickónak.
Jól hangzik a sztori?
Ugye?
Nem is lenne nagyon rossz, de megvalósítás sajnos egyáltalán nem sül el életerősen és meggyőzően. A film maga pedig több sebből is vérzik.
Az első gond a forgatókönyv, ami sajnos nem képvisel igazán magas minőséget.
Nem értem, hogy filmes szakemberek nem veszik észre, hogy valami nagyon nem stimmel. Érdekes és bizarr egyben.
Na, mindegy is már.
Aztán jön a finálé, és vele a rettenetes homlok rángatásom.
A film a finálé vége felé olyan brutális stílustörést szenved el, hogy az maga a katasztrófa.
Kis túlzással az utolsó húsz perc az addig relatíve intelligensnek tűnő kaland-thriller építkezés után egy suta helyszínváltással (Egyébként mi a fenéért oda megy a szereplő? Na mindegy.) átcsap egy bármilyen horrorfilm egyik random részletébe.
A végső monológ és az ezzel együtt járó, óvodásszintű tanulság pedig… Azt hiszem, hogy jobb lett volna, ha néma csendben zajlik le az utolsó összecsapás, mert ez így nemcsak erőltetett volt, hanem egyszerűen vicces és kínos is egyben.
Viszont még ennél is bosszantóbb, az a totálisan kihagyott ziccer, hogy szinte semmiféle képet nem kapunk arról, hogy az elszenvedett traumatikus események milyen hatással vannak hősnőnk életére, sorsának későbbi alakulására.
A történet végén az események ilyesfajta kontextusba helyezésének elmaradása miatt bennem nagyon komoly hiányérzet maradt.
Aztán ott vannak a filmben színészek. Mivel ténylegesen csak minimális szereplőgárdával dolgozik az alkotás, így nagyon nagy (lenne) a hangsúly az egyes színészek játékán.
Itt a közepes teljesítmény is olyannyira előtérbe kerül, hogy egy idő után kevésnek, laposnak, gyengének tűnik. Ebben az esetben mindkét főszereplő átlagosan jó teljesítményt nyújt, ami ilyen megvilágításban ténylegesen kevésnek bizonyul a sikerhez.
A színészek kapcsán előre szólok, hogy Julianne Hough kissé berekedt (de nem szexi), kislányos orgánuma sokak fülét bántani fogja, Teddy Sears titokzatos karaktere pedig csak a film közepéig lesz érdekes, utána menthetetlenül belesüllyed a szirupos és klisés dagonyába.
A rendezői és az operatőri munkával (Brad Shield) már nem igazán kukacoskodnék, van egy-két viszonylag ügyes megoldás (pl. a felborult autóban tényleg kényelmetlen nézeteket kapunk), de nagy „megoldásokra” ezen a téren se számítson senki. A zene, amit Ed Shearmur biztosít nekünk, követi az eseményeket, néhol szépen beleilleszkedik a cselekménybe is (az autóban hallgatott muzsikára gondolok), nem nevezhető annyira rossznak, de igazán kiemelkedőnek sem.
Azért egyértelműen a végső taktusok voltak a legjobbak, ez nem is vitás.
Jóindulatúan el lehet mondani a Curve-ről, hogy működik kalandként, működik thrillerként, és a vége felé működik még horrorként is (kissé erős ráhatással). Az is a javára írható, hogy nagyon szokatlan formában házasít össze ismert alapvetéseket, így papíron nincs híján az ambíciónak sem.
Mindezen pozitívumok tényként való közlésével kijelentem, hogy azonban a megvalósítás hibái és következetlenségei tükrében nem elegendőek ahhoz, hogy egy igazán emlékezetes alkotássá minősítsék a mozit.
Ez biza nálam csak három sárga csillagocska, és az is inkább halovány.
62 Kanyar (2015)
Szereplők: Julianne Hough, Teddy Sears, Penelope Mitchell, Madalyn Horcher, Drew Rausch
