Mániás Opi

2023.08.03 00:28 fankbringa Olvasottság: 650x

3

Christopher Nolan előhúzta tarsolyából a jól működő stílusát, hogy összerakjon egy új kasszasikert. Az elgondolás jó volt, a végeredményről pedig mindenki örömódákat zeng. Egy nagyon erős drámát kaptunk, ami a mélyére ás a Manhattan-tervnek, és bemutatja az Embert, aki sok viszontagságon ment keresztül, összenőve az atomprogrammal.

A filmből két dolog teljesen hiányzik: a könnyed szórakoztatás és a lineáris cselekmény, ami a beteljesítő csúcsponthoz vezeti a nézőt. Kapunk helyette egy multiverzumot vegyesen időugrásokkal, térbeli ugrásokkal, színes-fekete-fehér váltásokkal, feszültségtől remegő képekkel és az atomrobbanás hatását idéző káoszt. Egy mesterien összerakott lázálom Amerika kétes dicsőségéről.

Az első 20 perc olyan, mint belevetni magunkat a habzó tengerbe, és remélni, hogy a végén épen kikászálódunk belőle. Nyomot hagy, és igényel egy adag kitartást a folytatáshoz, vagy a következő alkalomhoz. Nagyon szép képet kaptunk Oppenheimer belső világából, ami kellően nyomasztó volt ahhoz, hogy felkeltse a gyanúmat, hogy 3 órán keresztül ehhez nem leszek elég kitartó. Szerencsére ahogy beindult a történet, úgy hagytuk hátra a csodálatosan megkomponált káoszt – mint Frodó a Megyét –, hogy átvegye a helyét az idősíkok fonata, amibe úgy belegabalyodunk, mint teknős a hálóba. Egy mániás világfiról szóló pszichológiai doktorit kapunk, részletesen, hogy egy mozzanatot se hagyjunk ki a mozgatórugókból, ami a tárgyalás nélkül értelmetlen lenne, azzal viszont olyan egységet alkot, mintha a történelem mindig is így akarta volna megírni.

A film mindent megtesz azért, hogy belopja magát az emberek szívébe. A legnagyobb neveket gyűjtötte össze, hogy ne a színészeken múljon a győzelem. Ahogy annak idején a terven, úgy a filmen is a legjobbak dolgoztak össze: Cillian Murphy, a drámaiság királya, Emily Blunt, a szélsőségek asszonya, Matt Damon, a magabiztos megrendelő, Robert Downey Jr., a szívós ellenfél, Florence Pugh, a kétes örömök angyala stb. Hosszú a sor kiváló alakítások terén. Egy drámához pedig elsősorban ez kell. Meg is kapjuk hiánytalanul. Nem volt hiányérzetem.

A történet unalomba fulladó folyását zseniálisan töri meg Nolan zaklatott történetkezelése és a lenyűgöző képi világ. A kisfilm szerint nem használtak számítógépes trükköket, ami miatt a jelenetek időnként furák, kicsit idejétmúltak, ami látványra inkább hátrány, mint előny, de a koncepcióba kiválóan beleillik. Egy erőteljes kordokumentumot kapunk az akkori világ működéséről, de ennél több sajnos nem fért bele. A zaklatottság miatt elveszik a dokumentarista jelleg, és a többszálúság miatt a film végi csúcspontok nem hozzák meg a katarzist. Nolan feláldozta a pihentető élményt egy erős jellemrajzért. Kockázatos, de ha az Oscar volt a cél, akkor megérte.

Jár a plusz pont a külföldi színészek beemeléséért és hogy Haumann Máté is helyet kapott a filmben. Ezzel is színesítve a filmet, és megadva az élményt, hogy nemcsak az eredeti történet, de a mostani feldolgozása is mindannyiunké. A szereplőkről keveset tudunk meg, Oppenheimerről viszont szinte mindent. Emiatt a történet igencsak egypólusúvá válik, és minden a főszereplőn áll vagy bukik. Játékának köszönhetően: áll. Ez a túlzott figyelem még jobban beszippantja vagy eltávolítja a nézőt. Aki erre nem vevő, az igencsak csalódott lesz a film végére.

A 16+ nemcsak a sok meztelenkedés és erotikus jelenet miatt fontos, hanem az emberi jellem mélysége és a mondatok, jelenetek mondanivalója miatt is. 14 alatti fiatalok szétunják magukat a filmen. Kár erőltetni.

Jó szórakozást és kitartást kívánok minden kalandornak, aki odaveti magát Oppenheimer lábai elé.