Mikor meglátom egy film elején Ruggero Deodato (1939–2022) nevét, akaratlanul is a kannibálos horrorjai jutnak az eszembe (1977-es Az utolsó kannibál világ, vagy az 1980-as Cannibal Holocaust, avagy az 1984-es Szállj el messze), pedig rendezett más filmeket is, ráadásul nem is minden esetben a horror műfaján belül (talán a legismertebb ilyen filmje az 1987-es Barbár fivérek volt), de jelen filmjét, a Ház a park szélént nyugodtan a horror műfajába sorolhatjuk. Bár sok helyen olvastam már, hogy sokan inkább a thriller kategóriájába sorolják jelen filmjét (amibe nem is lehet belekötni), de jómagam mégis inkább úgy érzem, hogy az emberi lélekre gyakorolt hatása miatt, én inkább a horror műfajába tenném. Na de vajon mire is számíthat a néző a Ház a park szélén című film esetében? Egyértelműen egy újabb botrányfilmre, amit sok helyen betiltottak, vagy csak brutálisan megvágva engedtek bemutatni.
Nem igazán szeretem az olyan filmeket, amelyeknek a központi témája a nemi erőszak, és hát ne szépítsük, a rendező jelen filmjében pont ezzel akarta sokkolni a nézőit. Talán mára már azért vesztett némiképp a film eme éléből, de 1980-ban, amikor bemutatták, akkor valóban képes lehetett egyes jeleneteivel sokkolni a nézőit. Ha a nemi erőszakot ábrázoló jelenetei nem tapintottak a nézők kényesebb pontjaira, akkor viszont ott voltak a filmben fellelhető lelki terror megtestesülései. Ráadásul a filmben mindkét dolgot igencsak erőteljesen fokozni tudták a játékideje alatt. Na de nézzük maga a film történetét, ami finoman szólva sem túl bonyolult.
Mint már említettem, nem egy túlontúl bonyolult történettel állunk szembe, bár azért az is igaz, hogy a legtöbb olasz film (főleg ezen műfajon belül), amit ezen időszakban készítettek, nem is volt túlbonyolítva. Érezhették is ezt a film forgatókönyvírói, Gianfranco Clerici és Vincenzo Mannino (1930–1999), ezért megpróbálkoztak egy jókora csavart elhelyezni a történetük végére, de számomra ezzel a csavarral csak azt érték el, hogy rávilágítottak a film logikai buktatóira. Persze lehetne belemagyarázni mindenféle teóriát abba, hogy némiképp kisebbítsék a film logikátlanságait, de szerintem mindez teljesen feleslegesek lenne, sokkal egyszerűbb, ha csak hagyjuk, hogy sodorjon a film cselekményvezetése, ami szintén nem túl acélos, de azért unatkozni sem fog a néző közben.
Mindenképp említésre érdemes a film központi karakterét alakító David Hess (1936–2011) színészi teljesítménye, ugyanis egyértelműen ő a történet motorja, és elképesztő átéléssel hozza azt a fajta karaktert, akit egyszer már alakított Wes Craven (1939–2015) az 1972-es Az utolsó ház balra című filmjében. Számomra egyértelműen David Hess alakítása dominál mindvégig a történetben, ami abból a szempontból egy kissé negatív, hogy a többi színész szinte labdába sem rúg mellette.
A film technikai kivitelezése sajnos kimerül a meztelenkedésben, viszont talán érdemes megemlíteni, a film zeneszerzőjét, Riz Ortolanit (1926–2014), aki korábban már dolgozott a rendezővel az 1979-es Cannibal Holocaust esetében, és akárcsak abban a produkcióban, úgy itt is, sok esetben teljesen más zenei aláfestéseket készített egyes jelenetek alá, mint amit megkívánnának az adott képsorok.
Összegezve: egyáltalán nem nevezném rossz filmnek (bár a témaválasztása nálam sokat ront az összképen), de szerintem akik nem riadnak vissza az efféle erőszak ábrázolásától, és kedvelik a korai 80-as évek olasz filmgyártását, azok talán adnak egy esélyt a rendező egy újabb botrányfilmjének.
57 Ház a park szélén (1980)
Alex mindennapos dolgai közé tartozik, hogy nőket erőszakol, majd fojt meg. Egyik barátjával egy este zártkörű buliba mennek el, ahol lassan elszabadul a pokol... több»
Szereplők: Giovanni Lombardo Radice, David Hess, Annie Belle, Christian Borromeo, Marie Claude Joseph
