A Demóna 2014-ben újat tudott mutatni, hiszen egészen új szemszögből mutatta be Csipkerózsika jól ismert történetét, a főgonoszt megtéve főszereplőnek és olyan volumenű karaktermélyítésen is átesett Demóna karaktere, hogy minden más történetszál elsikkadt az övé mellett; igen, Aurora elől is ellopta a show-t. A film levetkőzte a hagyományos mesei elemet, miszerint „a gonosz eredendően és velejéig gonosz, csak úgy, különösebb ok nélkül” és többdimenzióssá tette Demónát, és a történet kifutása sem a szokásos tündérmese-lezárás lett a jóképű herceg bűvös csókjával és a világraszóló lakodalommal. Ehelyett egy jóval érettebb mondanivalót fogalmazott meg az emberi érzések összetettségéről és a szeretet sokféleségéről, ami nem csak a szerelemre korlátozódhat.
Noha az első rész mindent elmondott, amit el lehetett mondani az érem másik oldaláról, 5 év után megérkezett a folytatás; 5 év telt az első rész eseményei óta is, Aurora és Demóna szeretetteljes anya-lánya kapcsolatát egy „váratlan” esemény szakítja félbe: Fülöp herceg feleségül kéri Aurorát, aki igent mond. A leánykérés hírére Fülöp herceg szülei ünnepi vacsorára hívják Aurorát és Demónát, ami rosszabbul nem is sülhetne el; Ingrith királyné provokálására Demóna kompromittálja magát, és újfent közellenséggé válik, még Aurora is elfordul tőle. Ekkor még senki sem sejti, hogy a vacsorán lezajlott incidens az első lépés volt egy tervezett, fajok közötti háború sakktábláján, Demóna pedig nem több egy sakkfiguránál.
A film egyik pozitívuma, hogy megismerjük Demóna származását és fajtársait is. A másik nagy pozitívum pedig a látványvilág. Múria mesebeli királysága, a varázslények, a jelmezek lenyűgöző látványt nyújtanak, a csatajelenetek pedig igazi audiovizuális csemegék. Sajnos csak ennyit lehet a film erősségei közé sorolni, a rendezői székben Robert Stromberget váltó Joachim Rønning ugyanis egy olyan egyszerű és egydimenziós sztorit tett le az asztalra, melynek fordulatai és kifutása nagyjából a 15. percben már előre kiszámíthatóak. A cselekmény nem túl lebilincselő: egyszerű, ezerszer látott, klisékkel bőven tarkított, bevett mesei elemekkel dolgozik, melyet csak a látványvilág támogat meg.
De nemcsak a történet egysíkú, hanem a film szellemiségében is csinál egy hátraarcot az első részhez képest: először is az első rész nagy erénye volt a karakter-, leginkább az antagonista-kezelése: vagyis az általánosan gonosznak beállított Demóna árnyalása. Demóna karakterének kozmetikázása itt is jelen van (sőt, mondhatni, mártírt csináltak belőle), viszont kapunk egy másik, teljesen egysíkú, meseszerűen „gonosz csak mert” karaktert, Ingrith királynőt. Amit az első rész kijavított Demónával kapcsolatban, azt a folytatás rázúdítja Ingrith-re.
Az első részben elmaradt hetedhét országra szóló lakodalom is megrendezésre kerül a lehető legcukormázasabb tálalásban, vagyis visszájára fordítja az elő rész mondanivalóját. Itt igenis az újracastingolt jóképű herceg csókja és gyűrűje a megoldás mindenre, még a világbéke megteremtésére is.
Angelina Jolie 2014-ben is tökéletes Demóna volt, és most is az, bár csak takaréklángon, rutinból játszik. Mitchell Pfeiffer – csakúgy mint a legfőbb színész – nem igazán tud kibontakozni, Aurora még mindig halovány figura, Disney-herceg pedig még sosem volt olyan esetlen, mint Harris Dickinson Fülöp-hercege, aki kizárólag meglepett arccal tőmondatokban kommunikál.
A film megfogalmaz ugyan egy vékonyka háborúellenes mondanivalót, de olyan közhelyekbe csomagolva, hogy igazából lehetetlen komolyan venni.
A Demóna 2: A sötétség úrnője alapvetően egy szerethető élőszereplős Disney-mese – ha csak így tekintünk rá, és nem keresünk benne semmi merész vagy újító gondolatot, amiért az első részt szerettük.
A 2014-es Demóna című filmből a nézők megtudhatták, hogyan változtathat egy árulás egy korábban makulátlan lányt sötétlelkű lénnyé, aki attól sem riad vissza, hogy átkot... több»
Szereplők: Angelina Jolie, Michelle Pfeiffer, Elle Fanning, Chiwetel Ejiofor, Juno Temple
