Katasztrófaturizmus

2023.12.22 13:37 Artemisia Olvasottság: <100x

3

A tragikus sorsú Pomeji történetét nagy vonalakban mindenki ismeri a történelemkönyvek lapjairól: hajdan virágzó antik város volt a Vezúv lábánál, kultúrák gazdag olvasztótégelye: oszkok alapították a Kr. e. 6.században, de később jelentős görög, etruszk és szamnisz hatások is érték, és végül a Római Birodalom része, sőt annak egyik gyöngyszeme, a római arisztokrácia kedvelt üdülőhelye lett. A történelembe mégsem gazdag kulturális örökségével, hanem pusztulásával vonult be. I. sz. 79-ben a már évek óta ébredező Vezúv megsemmisítő erővel kitört, és egy csapásra eltörölte a föld színéről Pompejit.

Minden rosszban van valami jó, tartja a mondás. Ez fokozottan igaz Pompejire. A várost lakosaival és civilizációjával együtt elpusztító katasztrófa után ugyanis ma már Pompeji az egyik leggazdagabb régészeti lelőhelynek számít: a Vezúv hamu és porrétege gyakorlatilag a katasztrófa pillanatában lévő állapotában konzerválta a várost. Mumifikálódott emberi és állati maradványok, ételek és használati tárgyak, épületek, freskók, kegytárgyak őrzik az ókor egy pillanatképeit egyfajta időkapszulaként. Így bármely érdekes és gazdag is a város történelme Kr. e. 6. századi megalapításától 79-ben bekövetkezett pusztulásáig, a ma emberének fantáziáját mégis sokkal jobban izgatja az, hogy mi is történhetett Pompejiben a katasztrófa pillanatában és azt követő órákban.

Számos tanulmány, könyv, dokumentumfilm és mozifilm is készült a témában, de annyi bizonyos, hogy erre a kérdésre nem Paul W. S. Anderson filmjéből fogjuk megkapni a választ.

A Pompeji a város utolsó néhány napjának eseményeit követi nyomon, de túl sokat markol. Egyszerre akar történelmi peplum, akciófilm, bosszúsztori, romantikus dráma és katasztrófafilm is lenni, a sok bába között pedig bizony elveszett a gyerek.

Egy sablonos gladiátorsztorival indul, melyet gyakorlatilag Ridley Scott Gladiátoráról koppintottak: a bosszúszomjas Milo (akit csak a „Kelta”-ként emlegetnek) családját rómaiak mészárolták le, őt pedig gyermekként rabszolgának adták el, felnőve pedig gladiátor lett. Az arénában nincs ellenfele, így Pompejibe viszik, ahol Róma bajnokával kell majd megmérkőznie. Útközben megismerkedik a Pompeji arisztokrata lánnyal, Cassiával, akivel első látásra egymásba szeretnek, köszönhetően közös hóbortjuknak, a lovaknak (Milo ugyanis lovas nemzetből származik, így különösen mély kapcsolatot képes kialakítani ezekkel az állatokkal, értsd: egy mozdulattal kitöri a nyakukat, a megbokrosodott lovakat pedig kézfeltartással és „minden rendben” felkiáltással képes megnyugtatni).

De Cassia kezére pályázik a gonosz római consul is, aki még családja megöletésével is megfenyegeti a lányt, amennyiben nem lesz a felesége (mintha abban az időben nem lett volna általános gyakorlat a politikai célból kötött érdekházasság). Apropó, ez a gonosz consul történetesen ugyanaz, mint aki annak idején végzett Milo családjával; most pedig felismerve a vonzalmat Cassia és a gladiátor között, annak tisztességtelen megöletésére ad parancsot az arénában, amikor közbeszól a Vezúv.

Megkapunk tehát minden lehetséges sablont és klisét, a családjáért bosszút esküdő, legyőzhetetlen gladiátort, a gazdag lány és a rabszolgafiú szerelmét, a szarvas-patás politikai cselszövőt, az ellenfélből egy délután alatt örök bajtárssá avanzsálódott, önfeláldozó barátot, a B kategóriás katasztrófafilmek jelképének számító, mérgezett egerek módjára, céltalanul futkosó és sikoltozó statisztákat, és persze a vulkánkitörés kellős közepén elcsattanó első csókot.

A tulajdonképpeni lényegre, a Vezúv ominózus kitörésére a film utolsó harmadáig várnunk kell, és bár megéri a várakozás, mert elképesztően látványosra sikeredett a vulkanikus aktivitás és a kitörés ábrázolása, de addig semmi érdemlegeset nem tudunk Pompeji utolsó napjáról. Nem látjuk, hogy hogyan élték meg az átlagemberek a katasztrófát, mivel teltek az utolsó órák, említést sem tesz pl. a pincékbe menekülő, majd a várost befedő akár 7-8 méteres hamuréteg miatt örökre ott is ragadó emberekről. Pedig sokkal eredményesebb lett volna ezeket a pillanatokat bemutatni, mint a tűzeső kellős közepén menekülés helyett kardpárbajt vívó és ömlengő főhősöket.

Szóval az igazi katasztrófa csak az utolsó félórában következik be, de a katasztrófaturisták addig is csemegézhetnek a Paul W. S. Anderson és alkotótársai katasztrofális forgatókönyvén, melynek vékonyka, rosszul megírt cselekményét és karaktereit jó 7-8 méteres kliséhalmaz temette maga alá.