Hamupipőke szívmelengető tündérmeséjét túlzás nélkül mindenki ismeri: ez nem csak jelen korunkról mondható el, hiszen az Európa-szerte ismert történet már Charles Perrault francia író 1697-ben megjelent mesegyűjteményében (Lúdanyó meséi) is szerepelt. Fejlődéstörténetének következő meghatározó állomása a Grimm-testvérek 1812-es, legendás mesekötetében, a Gyermek- és családi mesékben megjelenő változata volt. A mai köztudatra és popkultúrára pedig a Disney 1950-es feldolgozása van leginkább hatással, hiszen Hamupipőke máig a legnépszerűbb Disney-hercegnők egyike.
Emilie Blichfeldt, elsőfilmes norvég rendezőnő pedig ezt a több évszázados tündérmesét forgatta ki a sarkaiból az újabb és újabb változatok során kilúgozott sötét, horrorisztikus elemek kihangsúlyozásával és egy korábban mindig háttérbe szorult mellékszereplő drámájának előtérbe állításával. Igen, Emilie Blichfeldt a toxikus szépségkultusz és a szépségipar kollektív bűneit elítélő testhorrort készített Hamupipőke meséje alapján, amit az egyik mostohanővér szemszögéből mesél el. És eddig nem is tudtuk, mekkora szükségünk van egy ilyen sötét, anti-Disney verzióra is.
Térben és időben nehezen behatárolható helyen, feltehetően a 18-19. századi Közép-, Észak-Európa egy búskomor tájékának vidéki kastélyában járunk. A kastély ura az arisztokrata földesúr, Otto, aki lányával, Agnes-szel él (ő lesz Hamupipőke), és éppen újraházasodni készül. A szintén özvegy Rebekkát veszi el, aki két lányával, az eladósorban lévő Elvirával és a még serdülés előtt álló Almával érkezik a kastélyba. A házasság azonban nem lesz hosszú életű: Agnes apja rövidesen jobblétre szenderül, utána pedig csak adósságok maradnak. A család pénzügyi helyzetét csak egy újabb (és előnyösebb) házasság menthetné meg, amihez Rebekka már öregnek érzi magát. De éppen kapóra jön a bál, amit Julian herceg hirdet meg, és ahol majd kiválasztja jövendőbelijét.
Rebekka elhatározza: mindent megtesz, hogy lánya, Elvira legyen a szerencsés lány, akit majd a herceg feleségül választ. Ezzel nem is lenne baj, hiszen a naiv és álmodozó Elvira folyton a herceg szerelmes verseit bújja és a nagy szerelemről álmodozik. A problémák ott kezdődnek, hogy Elvira természetes bája nem felel meg a kor szépségideáljának, azaz csúnyának tartják őt (noha erről a szó szoros értelmében szó sincs, mai kifejezéssel élve egyszerűen arról van szó, hogy Elvira nem modellalkat). Ezen "hibát" kiküszöbölendő, anyja barbár szépészeti beavatkozásoknak veti alá a lányt egyfajta kezdetleges, 19. századi "klinikán", ami a plasztikai sebészet előfutárának tekinthető. A klinikán végzett testmódosítások valóban kimerítik a horror fogalmát: érzéstelenítés nélkül, vésővel végzett orrplasztika, a szemhéjra tűvel felvarrt műszempilla, de a kegyelemdöfést a tánctanárnő adja meg. Noha alapvetően sajnálja Elvirát a külseje miatti megaláztatások miatt és segíteni akar neki, ezt egy hálátlan ajándékkal teszi: egy bélférget tartalmazó kapszulát ad a lánynak, amivel felgyorsíthatja a fogyást. Azonban ahogy Elvira külseje egyre szalonképesebbé válik, a személyisége egyre inkább torzul: a korábban kedves és cserfes lány a szépség megszállottja lesz, ami később egyre véresebb önsanyargatásba torkollik, hogy megfeleljen a herceg igényeinek, valamint a társadalmi konvencióknak és anyja elvárásainak is.
A főszerep abszolút Elviráé, jelen van Agnes, azaz Hamupipőke is, de az övé csak mellékszál Elvira testi-lelki horrorja mellett. Persze Emilie Blichfeldt kifordított világában Hamupipőke sem az az eszményi karakter, aki a korábbi változatokban. Agnes ugyan gyönyörű, de itt nagyjából ki is merülnek az erényei. Egyébiránt arrogáns, gőgös, és lekezelően bánik a nemesi körökbe feltehetően csak anyja házasságai révén jutott Elvirával (erre utal Agnes megvető elszólása mellett az, hogy a bálra meghívottak összeírásánál Elvira nem tud hosszú, nemesi származásra utaló nevet bemondani, ezért csak "mostohanővérként" jegyzik be). Agnes apja sem makulátlan: halála után kiderül, hogy csak a hozomány miatt vette el Rebekkát: a sors fintora, hogy ez egy olyan érdekházasság volt, ahol mindkét fél kölcsönösen gazdagnak hitte a másikat, pedig ez mindkettejüknél csak a látszat volt.
De ez a Hamupipőke másban is különbözik az eddigiektől: Elvirával ellentétben ő nem a fehér lovon érkező hercegre vár, hanem éjjelente az istállóban hentereg a lovászfiúval. Igen, Hamupipőkének van egy explicit szexjelenete. És a mostohája csak azután taszítja szolgasorba, miután rajtakapták ezen tevékenység közben, ami az adott kor normái szerint nagy szégyen egy nemes lányra nézve, így az adott kontextusban mintegy jogalapot ad Rebekkának erre a döntésre. Szolgasorát azonban Hamupipőke nemcsak alázatos munkára használja fel, hanem arra is, hogy éjszakai túlevésekre csábítsa a napközben szigorú diétára fogott Elvirát - de ezzel valójában csak a lányban élősködő bélférget hizlalja egyre nagyobbra.
Egyébként a maguk groteszk módján jelen vannak a mese legismertebb motívumai; a Hamupipőkéhez látogató "jótündér", aki itt az édesanyja szelleme; a ruháját megjavító állatok, akik egyáltalán nem aranyos, éneklő erdei állatkák; a tökhintó; a találkozás a herceggel és persze a lépcsőn hagyott cipő, ami itt üvegcipő helyett egy selyemtopánka.
Ismerjük a végkifejletet: Elvira 4 hónapon át tartó, testet, lelket és pszichét felemésztő szépészeti tortúráját Hamupipőke megérkezése a bálra zárójelbe teszi, de Elvira megpróbáltatásai még nem érnek véget. Jelenetről jelenetre egyre vészjóslóbban jelzik a gyomor- és bélhangok a benne élő parazita működését, amit a tápanyaghiány miatt fellépő hajhullás is kísér. És még ott van a cipő is, amelyről a herceg kihirdeti: akire ráillik, azt azon nyomban feleségül veszi. Csakhogy Elvira lába túl nagy a cipőbe, de nem habozik orvosolni a problémát egy konyhai bárd segítségével...
A csúf mostohatestvért gyakran emlegetik A szer testvérfilmjeként, és ez a megállapítás nagyon is helytálló. Emilie Blichfeldt hasonlóan Coralie Fargeat-hoz a nők tárgyiasításáról, a toxikus szépségideálok okozta károkról és az azoknak megfelelni igyekvés önpusztító veszélyeiről mesél, csak ezúttal nem egy 50-es, kiöregedettnek bélyegzett színésznő, hanem egy 18 éves, a szexuális perverziókra és a házasság, a társadalmi érvényesülés húspiaci voltára rácsodálkozó, ezáltal lelki ártatlanságát elveszítő lány szemszögéből (itt eszünkbe juthat Julia Docournau kannibál-felnövéstörténete, a Nyers; nem véletlenül, hiszen Emilie Blichfeldt is egyik ihletforrásaként nevezte meg).
Ez egy fontos film, mely súlyos mondanivalót közöl a nők évszázadok óta tartó küzdelméről, hogy megfeleljenek az általánosan elfogadott szépségideálnak, és arról, hogy milyen nehéz dolguk van azoknak, akik inkább ki akarnak lépni a külső általi beskatulyázás árnyékából. És eddig nem is gondoltuk, hogy egy ilyen klasszikus mese, mint a Hamupipőke más zsánerbe ültetése mennyire alkalmas egy ilyen üzenet átadására.
Akit esetleg elrettentene a filmtől az utóbbi évek borzalmasan gyatra horrormese termése (élen a Micimackó: Vér és Mézzel), az ne féljen esélyt adni a filmnek: ugyanis egy erős kivétellel van dolgunk; Emilie Blichfeldt víziója nagyszerűen felépített, intelligens horror, egyben szürreális, gótikus felnőttmese is, mely organikusan olvasztja magába az ismert mese nem éppen gyerekbarát elemeit.
Aki szerint pedig a Hamupipőke örökségéhez méltatlan testhorror köntösben tálalni, az is megnyugodhat: A csúf mostohatestvér olyan jól sikerült, hogy nem rontja a Hamupipőke imázsát, épp ellenkezőleg: azt bizonyítja, hogy ez a mese olyan univerzális és olyan gazdag a fejlődéstörténete, hogy akár egy horrorverziót is elbír.
62 A csúf mostohatestvér (2025)
dráma | horror | szatíra | vígjáték
A Grimm testvérek klasszikusa alapján. Hamupipőke történetét mindenki ismeri, ám ezúttal a gonosz mostohája, Elvira szemszögéből ismerhetjük meg a történéseket, aki épp... több»
Szereplők: Ane Dahl Torp, Lea Myren, Flo Fagerli, Katarzyna Herman, Kyrre Hellum
