Ha az Egy maréknyi dollárért volt a spagettiwestern születése, akkor a Pár dollárral többért (1965) egyértelműen annak felnőtté válása. Sergio Leone második darabja a „dollár-trilógiából” nem csupán ismétli a bevált receptet, hanem tovább is fejleszti azt: összetettebb történettel, árnyaltabb karakterekkel és még kiforrottabb vizuális és zenei világgal. Itt már nem pusztán egy stílusgyakorlatot látunk, hanem egy olyan filmet, amely kijelöli Leone igazi helyét a filmtörténetben.
A történet középpontjában ismét egy idegen áll, Clint Eastwood „Névtelen embere”, aki fejvadászként járja a vadnyugatot. Ezúttal azonban nem egyedül, hanem egy riválissal – majd szövetségessel – kell megosztania a terepet. Ő Mortimer ezredes (Lee Van Cleef), aki szintén egy hírhedt banditát, az őrült és könyörtelen El Indiót (Gian Maria Volonté) üldözi. A két férfi kényszerű szövetségre lép, miközben mindkettejük személyes motivációja más: egyikük pénzt, másikuk igazságot keres.
A történet már nem pusztán egyetlen város és két rivális banda konfliktusára épül, mint az előző filmben, hanem egy sokkal összetettebb, több helyszínt bejáró narratívát bont ki. A cselekmény lassan építkezik, miközben fokozatosan bontja ki a karakterek közötti kapcsolatot és feszültséget. Az egyik legnagyobb erőssége a filmnek, hogy sokkal mélyebben ábrázolja a szereplőit. Eastwood karaktere továbbra is hűvös, cinikus, szinte már szoborszerű hős, de Van Cleef Mortimer ezredese ellopja a show-t. Az ő alakja tragikus mélységet hordoz: a múltja, személyes indítékai és a bosszúvágy által hajtott jelleme sokkal emberibbé teszik. Lee Van Cleef itt lett igazi sztár, és karaktere új dimenziót adott Leone morálisan ingoványos világának. Az ellenfél, El Indio, szintén emlékezetes. Gian Maria Volonté hátborzongatóan hitelesítette az őrült, de mégis karizmatikus bandavezért. Indio pszichológiai rétegei – az ópiumfüggőség, a bűntudat és a rögeszmés kegyetlenség – sokkal erőteljesebb gonoszt teremtenek, mint az első film egyszerűbb bandavezérei.
Leone vizuális nyelve ebben a filmben teljesedik ki igazán. A hosszú, feszült beállítások, a szuggesztív közelképek és a hirtelen robbanó akciók itt már kiforrott formát öltenek. A western klasszikus párbaj-jelenetei új értelmet nyernek Leone kezében: a lassú, feszült felvezetés, a szinte hipnotikus várakozás, majd a pillanatnyi, brutális végkifejlet olyan stíluselemek, amelyek azóta is a műfaj védjegyei. Az Egy maréknyi dollárért zártabb, statikusabb képei után itt sokkal tágabb tereket látunk, változatosabb helyszínekkel – sivatagok, városkák, banditák rejtekhelyei. A film grandiózusabb léptékű, jobban érződik rajta, hogy Leone már nemcsak kísérletezik, hanem tudatosan építkezik a saját stílusából.
Ha valami igazán felejthetetlenné teszi a filmet, az Ennio Morricone zenéje. Már az első részben is újat hozott, de a Pár dollárral többért score-ja még összetettebb és ikonikusabb. A különleges hangszerelések – harangok, sípok, gitárok, ostorcsapások – mellett a legemlékezetesebb motívum Indio zenélő órája. Ez a kis dallam, amely a párbajok előtti várakozás idején szól, egyszerre félelmetes és hipnotikus, és tökéletesen összeforrt a film hangulatával. Morricone zenéje itt már nemcsak kísér, hanem a történet dramaturgiai eszköze. A dallamok nemcsak felerősítik a jeleneteket, hanem jelentést is hordoznak: a múlt, a bosszú és az elkerülhetetlen végzet szimbólumai.
Ha keresünk gyengeséget, talán az mondható, hogy a film hossza és lassú tempója nem minden néző számára könnyen befogadható. Leone stílusa tudatosan épít a hosszan kitartott feszültségre, ami egyeseknek mesterien intenzív, másoknak viszont unalmas lehet. Emellett a narratíva néhol kicsit szétálló, hiszen a cselekmény inkább hangulatokra és jelenetekre épül, mintsem feszes történetvezetésre.
A Pár dollárral többért minden szempontból túlmutatott elődjén: gazdagabb, drámaibb, összetettebb film lett, amely bebiztosította Leone helyét a filmművészet nagyjai között. Eastwood karrierje tovább szárnyalt, Van Cleef pedig újra felfedezett sztárrá vált. A film olyan stílusjegyeket kanonizált, amelyeket később számos rendező – Sam Peckinpah-tól Quentin Tarantinóig – átvett és továbbgondolt. A Pár dollárral többért nemcsak egy méltó folytatás, hanem egy sokkal érettebb, művészibb alkotás, amelyben Leone minden elemét tökéletesre csiszolta: a látványt, a karaktereket, a zenét és a tempót. Bár nem mindenki számára könnyen befogadható a lassúsága, a film kétségtelenül a western egyik csúcspontja, amely megalapozta a trilógia befejező részének, a Jó, a Rossz és a Csúfnak a legendás hírnevét.
90 Pár dollárral többért (1965)
Indio (Gian Maria Volonté), a veszedelmes bűnöző megszökött a börtönből. Miután az eset Mortimer (Lee Van Cleef) ezredes tudomására jut, a szökevény nyomába ered, akinek szép... több»
Szereplők: Clint Eastwood, Lee Van Cleef, Gian Maria Volonté, Klaus Kinski, Mario Brega
