Elöljáróban elmondom, hogy a dinókat és Sam Neillt egyaránt szeretem. A Jurassic World-filmek zagyva bugyutasága és a természet szépségeinek lealacsonyítása kimondottan ízlésem ellen való volt, így kíváncsiságból újranéztem a gyerekkoromban milliószor látott dinós filmet, ezúttal VHS-zaj-mentesen. Szomorú ez, de még újranézve is, a Jurassic Park 3. a franchise jobb filmjei közé sorolódik.
A JP 3-ban jelen vannak az első film legjobb elemei: egy család, szkeptikus tudósok, egy dinó uralta sziget, számtalan veszély és az a fajta fantasztikum, ami miatt a Jurassic Park annyi paleontológust szült. Egyedül az egzisztencialista beszélgetések hiányoznak, de a karakterek interakciói szórakoztatóak, és akad pár egész mély idézet, melyek szépen definiálják a figurákat. A szereplők nem idióták, még a tudatlanabbak is megértik a hibáikat egész gyorsan, és meglepő módon, a gyerek is teljesen kompetens, és könnyű volt szorítani nekik.
Sam Neill karaktere a legérdekesebb, bár ismét kétkedő tudósként kezd, aki retteg az új dolgoktól, mégis elindul a változás útján. A film nem fordítja ki és nem viszi el hihetetlen irányba őt. Ez sajnos kevésbé mondható el társáról, Billyről, aki kicsit beragad szerepébe, és a film nem mer vele elég bevállalós lenni, értelmetlen módon még az önfeláldozás lehetőségét is elveszik tőle.
Az effektek nyilván már nem az igaziak, de ezek legalább tényleg veszélyes dinók voltak, jó volt, hogy raptorokra fókuszáltak, de szépen behoztak rengeteg izgalmas helyszínt, amiket nem nagyon láthattunk korábban. A kalitkás szekvencia kimondottan fantasztikus volt.
A film visszatért az első Jurassic Park történetéhez, így fókuszáltabb és egyszerűbb, mint a Lost World, de nem túl mély, és főbb szereplői esetében nem hittem el, hogy nagy veszélyben lennének. Mégis, néha elég hallani a gyönyörű John Williams-melódiát és hatalmas dinóhordákat nézni, melyben egy olyan világ elevenedik meg, mely évmilliókig definiálta bolygónkat, és melynek csak digitális másolatát láthatjuk a filmvásznon.
