Digitálisból valóság

2025.10.17 08:59 Br623 Olvasottság: <100x

0

A Tron: Ares az 1982-es Tron (wow, már ekkor fantáziáltak az MI-ről) és a 2010-es Tron: Örökség folytatása. Bár az előző rész után 15 év eltelt, azóta annyit fejlődött a technológia, hogy most vált igazán érdekessé az ember és az MI kapcsolata.

Ebben a részben átjáró nyílik a digitális világból a valóságba, és a programok kiléphetnek közénk. Azonban felmerül egy kis probléma: nem tudnak 29 percél tovább "életben maradni"; ha letelik az idő, akkor visszakerülnek a számítógépbe. Létezik egy kulcs, ami megoldás lehet erre, és ennek megszerzése a fő mozgatórugója a történetnek. A mesterprogram neve Ares; ő egy mesterséges intelligencia, aki szépen lassan önálló tudatra ébred, és jobban érdekelni kezdi az emberi lét, mint hogy holmi parancsokat teljesítsen. Ez a probléma foglalkoztatja az egész világot, hiszen az ember megteremtette a MI-t, önálló tudatot, tanulási képességet adott neki, de ha az MI valóban intelligens, akkor képes felülbírálni az ember utasításait. Ahogyan Isten is megteremtette az embert, aki rögtön megszegte a parancsot, úgy a "gépek" is megszegik.

A Tron: Ares a korábbi filmek gondolatát viszi tovább modernebb, mélyebb formában. A látványvilág, a neon színek, az elektronikus zene, az utalások a nyolcvanas évekre mind olyan löketet adnak, ami különleges hangulatúvá teszi az élményt. De valami mégis félresiklott a készítés során. Bár az előbb leírtak jól hangzanak, a kivitelezés mégiscsak közepes lett. Túl sokat kapunk mindenből. A zene nagyon hangos, a motorokat követő neonsugarak, amik mint egy fal keletkeznek, a bármit létrehozó lézersugarak annyira távol állnak a valóságtól, hogy az egész történet csak egy mese marad. Nincs olyan technológia, ami felülírhatná ilyen módon a fizikai törvényeket. És bár az MI öntudatra ébredése izgalmas téma lehet, a többi képtelenség annyira kamu, hogy a film nem lesz több, mint egy neonfényben szikrázó illúzió arról, hogy milyen lenne, ha az ember képes lenne istenként teremteni.