A videojáték-adaptációk története tele van mellélövésekkel, de az Until Dawn mozifilm még ezek között is különös helyet foglal el. Nem azért, mert borzalmas lenne – hanem azért, mert saját magát árulja el. Amit a 2015-ös játék oly mesterien tudott – a lassan kibomló feszültséget, a karakterek közti dinamikát, a játékos döntései által alakított tragédiát – azt a film egyszerűen kidobja az ablakon, és helyére egy hangzatos, de meglehetősen összekuszált időhurkos horrorötletet állít.
David F. Sandberg rendezése láthatóan igyekszik friss vért pumpálni az adaptációba. A koncepció akár működhetne is: fiatalok egy évvel egy eltűnés után visszatérnek egy völgybe, ahol minden este újraindul, és minden új „körben” másfajta rémség vadászik rájuk. A gond nem is az ötletben, hanem a megvalósításban rejlik. A film ugyanis úgy próbál több műfajt is felölelni – slasher, szörnyfilm, testhorror, pszichothriller –, hogy végül egyikben sem mer elég mélyre ásni. A sok stílus közti ugrálás inkább hat kapkodásnak, mint tudatos építkezésnek.
Ami igazán hiányzik, az az érzelmi súly. A játék egyik erőssége az volt, hogy akár utáltuk, akár szerettük a karaktereket, folyamatosan rajtuk tartottuk a szemünket, mert a döntéseink következményeit viselték. Itt viszont nincsenek valódi döntések, nincs tét, a szereplők pedig többnyire papírmasé-figurák, akikhez nem kötődünk. Amikor meghalnak – sokszor látványosan – az inkább technikai mutatvány, mintsem megrendítő pillanat.
A látványvilág és néhány feszültebb jelenet mutatja Sandberg rutinját: a sötét erdők, a vakító reflexfények, a groteszk maszkos üldöző működnek. De minden, ami működik, az rögtön el is akad, amikor a film újraindítja önmagát. Az időhurokszerkezet érdekes, de túl gyakran veszti el a lendületet, és mire végre eljutnánk egy valóban izgalmas szálra, a film visszaránt minket az alaphelyzetbe.
Az Until Dawn adaptációként szinte kudarc. Hiába idéz meg egy-két ismerős részletet, valójában teljesen új történetet mesél – csakhogy ez az új történet nincs eléggé kibontva, és nem teremti meg azt az atmoszférát, ami a játékot legendássá tette. Ugyanakkor önmagában nézve nem teljesen reménytelen: van benne lendület, néhány ötletes fordulat, és néhányan talán értékelik majd a „horrorantológia egy filmben” jellegét.
Csak hogy álljon itt a lényeg: az Until Dawn film túl messzire sodródik attól, amiért a rajongók megszerették az eredetit. Inkább egy horror-vázlatfüzet, amelyben több érdekes ötlet van, mint igazi tartalom. Lehetett volna belőle valami különleges, ha több fókuszt kap és több tiszteletet mutat az alapanyag iránt – így viszont csak egy újabb kísérlet, amelyben a hajnal ugyan felvirrad, de a film közben elveszíti a fényét.
61 Until Dawn (2025)
Egy véget nem érő rémálom – vagy ha véget ér, akkor csak kezdődik újra. Clover és barátai egy kietlen völgybe merészkednek, de nem csak városnézők. Egyáltalán nem. Egy... több»
Szereplők: Peter Stormare, Maia Mitchell, Michael Cimino, Hermányi Mariann, David F. Sandberg
