Mindent a filmről: Eddie, a sas

Eddie Edwards soha nem nyert semmiféle bajnokságot vagy rangos trófeát, mégis ott van a helye az olimpiák legnagyobb hősei között. Bár nem volt sporttehetség, gyerekkorától egyetlen nagy cél lebegett a lelki szemei előtt: eljutni az olimpiára. Sokféle sportot kipróbált, mielőtt kikötött volna a lesiklásnál. Miután hajszálnyival lecsúszott az 1984-es olimpiai csapattagságról, úgy döntött, sportágat vált, és síugróként célozza meg az olimpiai részvételt.

Volt azonban néhány bökkenő. Az még hagyján, hogy Nagy-Britannia korábban sohasem küldött síugrót téli olimpiára – de Eddie maga sem próbálkozott soha életében ezzel a veszélyes sporttal, amelynek gyakorlását pedig apró gyerekkorban kell elkezdeni, hogy a szervezet hozzászokjon a páratlan terheléshez. Mokány testalkata sem volt ideális az ugrásokhoz – 82 kiló volt, vagyis mintegy tíz kilóval nehezebb, mint versenytársai – ráadásul rosszul látott, és az ugrások közben is szódásüveg vastagságú szemüveget kellett hordania, ami a levegőben veszélyesen bepárásodott, megnehezítve a kényes balanszírozást, és a repülés végén a biztonságos földet érést.

Átlag földi halandó visszarettent volna ennyi nehézségtől, Eddie azonban minden volt, csak nem átlagember. Lehet, hogy a természet megtagadta tőle a különleges fizikai adottságokat, viszont elképesztő mennyiségű akaraterővel és küzdőszellemmel látta el, és ez minden akadályon átsegítette. Összekunyerált felszereléssel, egymaga képviselte Nagy Britanniát az 1987-es világbajnokságon, ahol megszerezte az 55. helyezést, és ezzel kvalifikálta magát az 1988-as téli olimpiára, amelynek a kanadai Calgary városa adott otthont.

Calgary volt a hely, ahol Eddie, a sas a szó szoros és átvitt értelmében is felszárnyalt a magasba. A média azonnal beleszeretett (az újságok hamar ráragasztották a „sas” becenevet), és egyfajta médiahőst faragtak belőle, akit népszerűvé tett furcsa külseje és elsöprő lelkesedése. A fél világ szorított neki, hogy túlélje a repüléseket, és az ugrások végén egy darabban érjen a lejtő végére – ő pedig nem okozott csalódást rajongóinak. Bár mindkét versenyszámában – a 70 méteres és a 90 méteres síugrásban – egyaránt utolsó lett, bátor helytállásával az olimpiai egyik ikonikus figurájává vált. Csak idő kérdése volt, hogy mesébe illő történetét mikor fedezi fel magának a film.

A SAS KITERJESZTI SZÁRNYÁT

2014 vége felé járunk: egy este Matthew Vaughn, a Kingsman: A titkos szolgálat és az X-Men: Az elsők rendezője és számos kasszasiker producere gyermekeivel a Jég veled! című filmvígjátékot nézte a tévében. A film a jamaikai bobosokról szól, akik minden akadályt legyőzve kijutottak az 1988-as téli olimpiára.

„A srácaim imádták – meséli Vaughn –, és én elkezdtem azon spekulálni, hogy miért nem készülnek manapság ilyen bűbájos filmek? Olyan mozit akartam csinálni, amitől az ember fellelkesül. És amit szívesen megmutat a gyerekeinek.”

Talán a véletlen egybeesés miatt, hogy Edwards ugyanazon az olimpián tündökölt, mint a jamaikai bobosok, Vaughnnak azonnal beugrott a Eddie, a sas sztorija. 15 évvel korábban rendező-partnerével, Guy Ritchie-vel már kacérkodtak egy forgatókönyvvel, amely a fantasztikus sportolóról szólt, de a filmtervből akkor nem lett semmi. A könyv viszont kellemes emlékeket hagyott Vaughnban. „Emlékeztem rá, hogy nagyon vicces volt, és minden szempontból forgatásra érett – meséli a producer. – Azóta több kézen megfordult, de valamilyen okból nem harapott rá senki. Utánajártam, kinél van most a forgatókönyv, és mondtam, hogy megveszem a jogokat. Három hónap múlva már forgattunk is.”

Vaughn gyorsan összeállította a produkcióhoz álomcsapatát. Bár maga is több sikerfilmet jegyzett rendezőként, úgy érezte, egy ilyen családi mozi megrendezéséhez még nem áll készen. Viszont eszébe jutott régi barátja, Dexter Fletcher, akivel színészként dolgozott együtt A Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacsőben, amely Vaughn produceri bemutatkozása volt. Fletcher később rendezőnek állt, és első saját filmjével, a „Wild Bill” című drámával hatalmas szakmai sikert aratott Nagy Britanniában, második rendezésével, a „Sunshine on Leith” című zenés vígjátékkal pedig bizonyította, hogy a közönség megnevettetéséhez is nagyszerűen ért.

Vaughnnal ellentétben Fletcherben nem hagyott mély nyomokat a Eddie, a sas Calgary-i repülése.

„Húszegynéhány éves srác voltam akkoriban, a menő dolgokra gerjedtem – meséli mosolyogva a rendező. – Az örök vesztes Eddie pedig minden volt, csak nem menő.”

Arra viszont nagyon is emlékezett, amikor Eddie 2013-ban megnyerte a „Splash!” című tévéműsort, amelyben hírességek mérték össze az erejüket műugrásban. „50 éves volt, de úgy áll neki az ugrásnak, olyan komolyan összpontosított, mintha egy olimpián lenne – emlékezik Fletcher. – Egy toronyból ugrott le, ami nekem iszonyatosan magasnak tűnt, de ő halál nyugodt volt. Látszott, hogy ez a pasas nem ismeri a félelmet!”

Így aztán amikor Vaughn felvázolta filmtervét, Fletcher azonnal ráharapott az ötletre. „Örültem, hogy annyi év után ismét együtt dolgozhatom Matthewval – magyarázza a rendező –, és a sztorit is izgalmasnak találtam. Egy vicces és szívmelengető családi mozi lehetőségét láttam benne.”

Fletcher és Vaughn egyetértett abban, hogy a történetet arra a küzdelemre hegyezik ki, amit Eddie vív céljai megvalósításáért. „A sztori lényege, hogy van egy iszonyúan makacs fickó, akinek van egy álma – magyarázza Fletcher. – Mindenki azt mondja, rá, hogy őrültség, felejtse el. Ő azonban másképp gondolja. Mit fog csinálni?”

Eddie annak idején egyedül küzdött. Síugró társai nem vették komolyan, támogatói se voltak, a felkészülése magányosan zajlott. A filmben viszont szükség volt egy olyan karakterre, aki Eddie társa ezen a hosszú és küzdelmesen testi-lelki utazáson.

„Szükségünk volt valakire, akihez kapcsolódni tudunk, egy olyan figurára, akinek a helyzetébe a néző bele tudja élni magát – elemez Fletcher. – Egy kívülállóra, aki először fura csodabogarat lát Eddie-ben, de akit aztán lenyűgöz a srác lelkesedése és elszántsága.”

Így született meg Bronson Peary, a piás és láncdohányos egykori amerikai síugróbajnok, aki vonakodva bár, de védőszárnyai alá veszi Eddie-t. A szerepet eleve filmsztárra írták. És ha valaki olyan sikeres, mint Matthew Vaughn, akkor abban a szerencsés helyzetben van, hogy a telefonkönyvében ott sorakozik egy csomó sztár közvetlen száma. Köztük Hugh Jackmané is.

„Felhívtam Hught, és elküldtem neki a könyvet – mondja Vaughn. – Emlékezett Eddie-re. Elmesélte, hogy kölyökkorában az ausztráliai házuk tetejéről ugrált le, és azt játszotta, hogy síugró. Lelkesedett az ötletért, hogy filmet csináljunk a sztoriból.”

Jackman a sas nagy rajongója volt. „Eddie igazi legenda, aki az emberi szellem legyőzhetetlenségét szimbolizálja – magyarázza Jackman. – És persze kicsit őrült is volt a fazon, mert a legvadabb, legveszélyesebb versenyszámot választotta, hogy kijusson az olimpiára. Srác koromban én is arról álmodoztam, hogy egyszer majd olimpikon leszek, de azért azt nem vállaltam volna be, hogy a nagy cél érdekében egy 90 méteres sáncról levessem magamat a semmibe!”

Peary kitalált figura: egy megkeseredett hajdani élsportoló, akit karrierje csúcsán rúgtak ki az Egyesült Államok olimpiai csapatából. „Eddie olyan, mint egy bulldog, és Pearynek imponál a szívóssága – magyarázza Jackman. – Bírja a srácot. Azt gondolja róla, hogy totál lökött, de van benne valami szeretnivaló. Mindketten kívülállók, akiket leírt és kivetett magából a társadalom, és ez a kapcsolat mindkettőjük számára a megváltást jelenti. Eddie megvalósíthatja nagy álmát, Bronson pedig újra hinni kezd önmagában.”

Peary személyiségfejlődésében fontos szerep jut korábbi edzőjének, Warren Sharpnak. Sharp volt az, aki sok évvel ezelőtt kivágta a csapatból, és derékba törte a pályafutását. A figura komoly szereposztási kihívások elé állította Vaughnt és Fletchert. „Erre a szerepre igazi, nehézsúlyú színészt akartunk, olyasvalakit, aki méltó párja Hugh Jackmannek – magyarázza Fletcher. – Végül Christopher Walkent választottuk, és nem tévedtünk. Ahogy belépett a díszletbe, tökéletes volt. Alakításával Hugh figurájának is mélységet adott.”

Jackmant lenyűgözte Walken alakítása. „Akinek ő a partnere, az nagyon kényelmes helyzetben van – magyarázza nevetve Jackman –, mert nem kell játszania! Az egyik jelenetben a forgatókönyvben az állt, hogy ’a sportág nagyhatalmú keresztapája belépett a szobába, és mindenki elnémult.’ És a valóságban pontosan ez történt! Bejött a díszletbe, és mi megszólalni se tudtunk! Nem kellett színészkednünk, egyszerűen a jelenlétével, a kisugárzásával kiváltotta belőlünk ezt a hatást. Ez Christopher Walken! És két felvétel között ugyanakkor ő a világ leglazább, legkedvesebb fickója. Egyszerűen aranyat ér ez az embert.”

Bronson Peary és Warren Sharp alakítója tehát megvolt. Vaughnnak és Fletchernek most már csak egyetlen kérdésre kellett választ találnia: ki játssza magát a sast?

SASVADÁSZAT

A keresés végül is nem tartott sokáig, mert Vaughn rájött, hogy az ideális jelölt ott van az orra előtt. Épp befejezte a Kingsman: Titkos szolgálatot Colin Firthszel, Samuel L. Jacksonnak, Michael Caine-nel és a film ifjú hősét, Tökit alakító Taron Egertonnal, akinek ez volt az első filmszerepe.

„Egyszer csak bevillant, hogy nála jobb Eddie-t úgysem találnák az egész földkerekségen – meséli Vaughn –, Tudtam, hogy nagyszerű lesz a szerepben.”

Egerton még meg sem született, mikor Edwards átrepült a Calgary-i égbolton, de a történet azonnal megragadta a fantáziáját. A biztonság kedvéért New Yorkban még csináltak egy próbafelvételt Jackmannel, majd 2014 karácsonya előtt nem sokkal hivatalosan is felkínálták neki a szerepet. Mielőtt igent mondott volna a felkérésre, volt egy kikötése. „Nem akartam olyan produkcióban részt venni, amely arról szól, hogy bohócot csinálunk a fickóból – magyarázza Egerton. – Lehet, hogy Eddie vicces, lehet, hogy kicsit esetlen, de hatalmas szíve van, és azt szerettem volna, hogy egy élő, hiteles karakter jelenjen meg a vásznon.”

Egerton nyitott kapukat döngetett, mert Vaughék célja ugyanez volt. „Érzelmeket akartunk kiváltani – magyarázza a producer. – Hogy mire a film véget ér, a nézőnek ne az jusson eszébe Eddie-ről, hogy egy bolond, hanem az, hogy egy igazi hős.”

Bár Egerton nem akarta szolgaian lemásolni Eddie figuráját, a szerepre készülve találkozott az egykori sportolóval, és kifaggatta benyomásairól. „Eddie nagyon kedves, értelmes fazon – árulja el a színész. – Nem naiv, inkább csak tiszta. És tele van optimizmussal.”

Egerton Eddie megformálásához kapott egy kis parókát, némi testpótlást, egy vastag szemüveget, és a film végére az orra alá került az Eddie védjegyének számító híres bajusz is. „Fontos volt, hogy mindvégig ártatlan maradjak a szerepben – elemzi a figurát a színész. – Hugh volt a filmben a sztár, én nyugodtan lehettem visszafogott.”

Az ifjú színész a forgatás előtt komoly edzésmunkát végzett. Megtanult síelni, és elsajátította a jellegzetes síugró testhelyzeteket, köztük a lesikló pózt, amelyben az ugró végigszáguld a sáncon, és a végén elrugaszkodik, illetve a Telemarkot, amely a síugrók klasszikus földet érési pozíciója. A Telemark, amely arról a norvég tartományról kapta a nevét, ahonnan a síugrás származik, a támadóállásra emlékeztet: az egyik láb elől van, a másik hátul, és térdben mindkettő be van rogyasztva.

„Nagyon hasznos volt ez a sok edzés – meséli a színész –, mert síugró ugyan nem lettem, de megértettem, milyen iszonyatosan nehéz ez a sportág, és mennyi bátorság kell a műveléséhez.”

Arról persze szó sem lehetett, hogy Egerton ténylegesen leugorjon a 90 méteres sáncról. „Ilyesmire csak az vállalkozhat, aki három-négy éves korától fogva nap mint nap ezt gyakorolja – fejtegeti Egerton. – Eddie-nél hiányzott ez a sokéves rutin, ezért is volt olyan kockázatos, amit csinált.”

Az atletikus testalkatú Jackman híres arról, hogy a forgatásokon nem riad vissza a kockázatos feladatoktól, és gyakran vállal veszélyes mutatványokat, amelyeket hagyományosan kaszkadőrök végeznek – a 90 méteres sánc látványától azonban még ő is visszaborzadt! Ahhoz, hogy valaki ebből a magasságból leugorjon, és a repülés végén épségben földet érjen, elképesztő koncentrációra, és az izmok, idegszálak fölötti tökéletes uralomra van szükség, amire csak sok év munkájával lehet szert tenni.

“Volt egy jelenet, amelyben a sánc tetején ültem – mondja Jackman. – A derekamra kötelet kötöttek, nehogy összetörjem magam, ha véletlenül lezuhannék. De még így is teljesen be voltam rezelve! Ha belegondolok, mire vállalkozott Eddie az olimpián, minden különösebb gyakorlat nélkül, azt kell mondanom, hogy kalapot le a bátorsága előtt.”

„Bárki találta is ki a síugrást, nem volt normális – összegzi a stáb véleményét Vaughn. – Épelméjű ember ilyet egész egyszerűen nem csinál.”

Edwards felkészülésének és olimpiai ugrásainak bemutatásához Fletchernek és George Richmond operatőrnek olyan technikákat kellett kidolgoznia, amelyekkel minden mozzanatot sokszor és biztonságosan fel tudtak venni. „13-15 ugrás van a filmben, mindegyiknél ugyanaz történik: egy fickó lezúdul a meredélyen, a végén elrugaszkodik, és aztán pár másodperces repülés után földet ér – magyarázza Fletcher. – Ezt megcsinálni pokoli nehéz, viszont újból is újból végignézni dögunalmas, hacsak az ember nem talál ki valamit, amivel felturbózza a látványt. George-al beleadtunk apait-anyait, hogy megtaláljuk azokat az izgalmas új beállításokat, amelyekkel élményszerűvé tudjuk tenni ezt a sok ugrást.”

További problémát jelentett, hogy Németországban és Ausztriába a felvételek idejére szinten teljesen eltűnt a hó. „Tél végén és kora tavasszal forgattunk – meséli Fletcher. – Volt egy jelenet, amelyben Taron fölmegy a 70 méteres sánc tetejére, és lenéz – és sehol nem volt egy szem hó sem! A magasabb csúcsokról teherautón hordtuk oda a helyszínre, és szétterítettük a lejtőn, hogy valahogy megteremtsük a téli hangulatot.”

Fletcherék sisakokba épített kamerákat is bevetettek, amelyekkel érzékeltetni tudták a sáncról lesikló sportoló irtózatos gyorsulását, és létrehoztak egy bonyolult építményrendszert a 70 és 90 méteres sánc körül, ahonnan Richmond és a második egységet irányító legendás Vic Armstrong elképesztő felvételeket tudott készíteni arról a pillanatról, amikor a síugró elrugaszkodik a sáncról, és kilép a semmibe. „George megpróbáltunk nagyon kreatívak lenni – mondja Fletcher. – Olyan kameraállásokat kerestünk, amelyekből a néző még sohasem látta a síugrást, és megérti, milyen őrült veszélyeket vállalnak ezek a vakmerő sportemberek.”

A SAS FÖLDET ÉR

Amit Eddie véghezvitt, azt ma már képtelenség lenne utánacsinálni. Ahogy a filmből is kiderül, az Olimpiai Bizottság Calgary után megemelte a kvalifikációs szintet, hogy az Eddie Edwardshoz hasonló lelkes amatőröket távol tartsa, és Eddie sem tudott soha többé versenyzőként olimpiára kijutni. Igaz, egyszer még volt egy fontos jelenése: Vancouverben, a 2010-es téli olimpián őt választották az egyik fáklyavivőnek.

Eddie ugyan nem nyert trófeákat, sem szépen csillogó érmeket, teljesítményével mégis beírta magát a olimpiák aranykönyvébe. „Eddie igazi hős volt – magyarázza Vaughn. – A szó szoros értelmében az életét kockáztatta minden ugrásnál. Elképesztő bátorság volt benne. Nem ismerte azt a szót, hogy nem. Be kell valljam, csodálom Eddie-t.”

A film az olimpiai mozgalmat újraélesztő Pierre de Coubertin báró híres soraival zárul. „Az olimpiai játékokon nem a győzelem a fontos, hanem a részvétel. Az életben a legfontosabb, hogy tisztességgel küzdjünk.” Eddie történeténél gyönyörűbb példázatát aligha lehetne találni ezeknek a szavaknak. Eddie Edwards örök vesztesből lett a legnagyobb győztes, és példájából azóta is sokan merítenek erőt. „Ez a film bebizonyítja, hogy bármilyen nehézséggel szembesüljön az ember, képes megoldani – összegez Vaughn. – Csak kurázsi kell hozzá, eltökéltség és kitartás.”