Ha megkérdezel 10, 20, 50 különböző horrorrajongót, hogy melyik volt a legfélelmetesebb horrorfilm, amit valaha látott, akkor 10, 20, 50 különböző választ fogsz kapni. A horrorfilm műfaja ugyanis színes, árnyalt és változatos, és nem mindig ugyanazok a dolgok borítják ki az embereket.
Persze vannak örök klasszikusok, amik nem csak a saját korukban számítottak formabontó módon elrettentőnek, hanem hosszú évtizedeken keresztül is képesek nézőket riogatni, akár többszöri nézésre is – ilyen például az Az ördögűző témájával, hangulatával és rendezésével.
És úgy tűnik, hogy idén ismét kapott a közönség egy ilyen csemegét, ami a megszokottól eltérő módszerekkel, vizuális hatásokkal és erős színészi alakításokkal képes ráhozni azokra a frászt, akik egyáltalán meg merik nézni az előzetes után: ez pedig a már egekbe magasztalt és igen sokat dicsért Örökség, Ari Aster forgatókönyvírói és rendezői horrordebütálása.
Ám a film nem a kritikák szerint félelmetes, hanem tudományos tényekkel is alátámasztották: 20 mozinézőt monitoroztak a film nézése közben, pontosabban a szívverésük ritmusát. És míg egy átlagos emberi nyugalmi pulzusa 60 és 80 szívdobbanás percenként, úgy a film nyugtalanító részeinél – különösen a vége felé – ez a nézők némelyikénél akár 160-ra is felszökött. Vagyis izzadtak azok a tenyerek és szorultak azok a torkok rendesen.
A film története tulajdonképpen egy okosan és mértékkel összefésült családi dráma és hátborzongató misztikus horror, amiben egy család szép lassan fedezi csak fel, hogy az elhunyt anyós milyen borzasztó örökséget hagyott hátra, és amelytől természetesen a család minden tagja meg is szeretne szabadulni.
Aki ki szeretné próbálni magán ezt a kísérletet, nyugodtan tegye meg – de számoljon azzal, hogy a film a jelek szerint valóban igen erős hatást képes kiváltani a nézőiből.