Mert kell egy ilyen film is, nemdebár?
Persze, hogy kell.
Matthew Warcus felébredt, megcsikart a hasa.
Széntabletta, cukor nélküli kávé.
Honnan is van a szén?
Erőteljes homlokcsapkodás.
Hát persze, a bányából!
Ok!
Sok minden van, ami teljesen összekötheti az embereket – a brit munkásosztály számos tagja a Margaret Thatcher iránt érzett gyűlölet miatt (is) vállal egymással közösséget. A Vaslady rengeteg bányát záratott be a nyolcvanas években, bár érdekes módon jóval kevesebbet, mint a hatvanas években a Beatles által is megénekelt Harold Wilson.
Thatcher – noha tengerentúli cimborájához, Ronald Reaganhez hasonlóan nem csak rossz dolgokat (néha jókedve is volt) hagyott hátra – utólagos megítélése nem számít éppen pozitívnak, és hát ő az, akiről Morrissey egy Margaret On The Guillotine című dalt írt, illetve akinek a közelmúltbeli halálát (sajnos) rengetegen megünnepelték Nagy-Britanniában.
A borzalmas frizurájú miniszterelnökasszony és a vele állandóan és folyamatosan konfliktusban álló munkásosztály küzdelme már rengeteg művészeti alkotást ihletett, elég csak a Billy Elliot című filmre vagy a teljesen őrült Skagboys című Irvine Welsh regényre gondolni.
Ezúttal az eddig mindössze egy mozifilmet, az 1999-es Simpaticót jegyző Matthew Warcus veselkedett neki a témának, és a történet középpontjába azokat a fura melegeket helyezte, akik annak idején pénzt gyűjtöttek a bányászoknak. Mint minden megtörtént esetet feldolgozó alkotásban, úgy itt is áldozatául esik a történeti hitelesség az eladhatóságnak, ezenkívül sokan azt is keményen felrótták Warcusnak, hogy a javarészt Walesben játszódó filmjében szinte egy walesi színész sincs. (Ez tényleg elég gáz.)
Mondjuk pont a színészeken szinte nem múlik semmi, Paddy Considine-tól és Bill Nighytól remek, sőt zseniális alakításokat láthatunk, jó a korrajz is, meg persze itt vannak a korszak látens illetve totál meleg slágerei, többek között a Smithstől, a Frankie Goes To Hollywoodtól és a Bronski Beattől. A legviccesebb jelenet is a pophoz köthető: az egyik zenei kiadónál kuncsorgó srácokat azzal koptatják le, hogy náluk aztán nincsenek homoszexuális előadók, miközben a falakon Elton John és a Soft Cell óriás poszterei virítanak.
Amit viszont nagyon fel lehet róni Warcuséknak, az egy olyan jelenség, ami a brit vígjátékok elmúlt bő egy évtizedének egyik legnagyobb bakija és hibája, és amit leginkább Curtis-effektusnak is lehetne nevezni. Sajnálatos módon a szigetországi komédiák egyre inkább átveszik a hollywoodi rom-komok sziruposságát, és ezáltal pont az egyediségük veszik kárba. A Büszkeség és bányászéletben konkrétan akkor érkezik el a kifejezetten erős nyáladzási mélypont, amikor a bányászok a kajáldában rendkívül érzelmes éneklésbe kezdenek, bár ha belegondolunk, hogy ez a film akkor játszódik, amikor a Do They Know It’s Christmas meg a We Are The World készültek, akkor végül ezt is a korszellem számlájára lehet írni.
És írjuk is!
Jó kis mozi, legalább nem kell koncentrálni a lényegi mondanivaló miatt!
Manapság ez sem rossz, ugye?
78 Büszkeség és bányászélet (2014)
dráma | életrajzi | romantikus | történelmi | vígjáték
1984-ben az Egyesült Királyságban a Bányászok Szakszervezete sztrájkolni kezd. A londoni Büszkeség Menete néhány aktivistája úgy dönt, hogy kiáll a bányászok ügye mellett. A... több»
Szereplők: Bill Nighy, Imelda Staunton, Dominic West, Andrew Scott, Paddy Considine
Érdekes koncepciónak tűnik!