Rengeteg jó filmes adaptációt láttam már King mestertől, amiből egy párat meg is említenék.
Carrie, Halálsoron, A remény rabjai, Ragyogás, Langolierek, A golyó, A rémkoppantók, Halálos árnyék, Sorvadj el, A gonosz háza, Ezüst pisztolygolyók, Christine stb.
Na, hát ez a nem túl jól sikerültek közé tartozik!
Vágjunk gyorsan bele a film elemzésébe.
Mick Garris, a rendező megengedte az agg mesternek, hogy belekotnyeleskedjen a forgatókönyvbe.
Íme:
Igazán jó filmet szinte csak és kizárólagosan gyengébb könyvekből lehet forgatni. Így szól a 120 év filmtörténetével megtámogatott adaptációs alapszabály. Bár mindannyian tudunk találni kivételeket, alapvetően nincs értelme megkapargatni, erősebben piszkálgatni ezt a tézist. Ez viszont azt jelenthetné, hogy Stephen King karrierjének második (nagyjából 1990 óta tartó, józan, hanyatló) korszaka egy egész sor kiváló filmhez juttatta a művelt, horror-imádó és persze, nagy étvággyal fogyasztó közönséget, ami sajnos a legkevésbé sem történt így – ahogy ez majd ebből a kis írásból is minden bizonnyal tökéletesen kiviláglik. Azt azért persze nem mondanánk, hogy ne csúszott volna be itt-ott egy-egy sikerültebb darab is a kései King filmek nyomasztóan hosszú sorába, de a magyarul Rémület a sivatagban címmel megjelent King regény 2006-ban készült tévéfilm feldolgozása lefegyverző jóindulattal sem sorolható ezek közé… Még a legnagyobb jóindulattal sem.
Bár, ha nagyon őszinte akarok lenni, ezt a művét is előveszem és megnézem néha-néha.
Egyáltalán nem szükséges, és nem is kell minden rossz King-film esetében a regényíróra mutogatni, de a Desperation esetében nem nagyon tehetünk mást, egyrészt, mert a film mindenekelőtt az írott alapok ingatagsága miatt hullik darabokra (pedig regényben zseniális volt), másfelől pedig mert ezt a forgatókönyvet történetesen maga a mester követte el. Talán véletlen lenne, hogy a kritika által leginkább értékelt két kései King-adaptáció, az Álom doktor és a Gerald’s Game esetében nem engedték a scriptek közelébe sem az írót.
De ne különösebben kalandozzunk el. A Desperation karakterei lényegében egytől-egyig vadul kidolgozatlannak és néhol esetlennek hatnak, és mindenféle léthelyzetben annyira unalmasak, élettelenek és laposak, mint egy átlagos poén a Dumaszínházban. Ilyen figurákat vagy nettó dilettáns ír (ez King esetében nem játszik), vagy egy olyan szerző, aki éveket töltött már velük a regényírás meghitt burkában, és mivel neki, aki már töviről hegyire ismeri őket (sőt, néha gondolom, a pokolba is kívánja egyben a szereplőket), elég pár tulajdonság is ahhoz, hogy formálódjon előtte a karakter és a mester nyilvánvalóan elhiszi, hogy a nézőnek is elég lesz ennyi.
Nos, rettenetesen nem elég. A filmben van gyerekszereplő, nő, férfi, öreg, fiatal és még egy kutya is, és az összes pontosan ugyanabban a lapos, életidegen, átélés nélküli tenorban mondja (a kutya esetében: ugatja) gyakran botrányosan rosszul fogalmazott mondatait. (Mit mond az egyik nő, akinek pár perce lőtték agyon a férjét egy asszonynak, akinek pedig a lányát mészárolták le nem sokkal korábban? „Mindnyájunknak nehéz napja van.” Hacsak úgy nem!) Hátterüket, és egyben karakterüket közhelyek tapétázzák.
Ami felettébb bosszantó!
A film két különálló részre bomlik. Az első a bekattanó kisvárosi seriff fogdájában összegyűlt, vagyis összefogdosott társaság körül bonyolódik és minden bénaság dacára ez az erősebb adag, amelyből igazán fájdalmasan csak a démontól megszállt seriffet adó Ron Perlman lóg ki itt-ott, amikor a szükségesnél három-négy fokkal magasabbra tekergeti magában a ripacs-o-métert. A leginkább a Ragyogás tévésorozatból ismert Mick Garris rendező itt még derekasan (és ne legyünk szívtelenek: egyáltalán nem eredménytelenül) küzd, hogy ha már a középszerű színészeivel és a suta dialógusokkal nem is tud mit kezdeni, legalább szabálytalan, és néhol életlen és kifejezetten suta kameraállásaival ráadásként a kiégett közeg plasztikus ábrázolásával behúzzon, de legalábbis bemutasson valamiféle stílust és atmoszférát a jelenetekbe, amire legalább eleresztünk egy kisebb biccentést!
A második felvonást azonban már semmilyen trükkel nem tudja (és szerintem nem is akarja) megmenteni.
Kiszabaduló hőseink mellől egyrészt eltűnik a karizmatikus fő gonosz (mert a gonosz szellem Ron Perlmanból átugrik egy másik testbe), másfelől viszont megérkezik a Desperation titkos főszereplője, a kongóan üres ima vagy szónoklat.
A David nevű kissrác, a történések bonyolítója ugyanis imádkozás útján jut el a megoldásokig, és a film alapvetően az ő naiv hite mellett teszi le a garast.
Hogyan menekülnek meg hőseink egy több ezer, tízezer, netalán millió éves démontól?
Elárulom!
Körbe kell állni, és meg kell fogni egymás kezét!
Igen, igen, ez a film végi csavar, ami az égiek segítségével legyőzi az ősi gonoszt!
Jónapot, jóccakát, ennyi volt, füle-farka benne volt!
Kedvenc fotelem most bántóan kényelmetlen volt!
dráma | fantasy | horror | misztikus | thriller
Egy író, egy család és egy házaspár a túlélésért folytatott harc kellős közepébe csöppen, amikor egy helyi serif mindannyiukat letartóztatja, majd egy Desperation nevű kis... több»
Szereplők: Ron Perlman, Charles Durning, Tom Skerritt, Henry Thomas, Kelly Overton
Regényben tényleg jó....