Ritkán látni olyan filmet, ami ennyire zsigerien képes átadni a fizikai fájdalmat és a természet kérlelhetetlen súlyát. Hugh Glass történetében a párbeszédek másodlagosak; a valódi narratívát a ziháló tüdő, a fagypont alatti levegő és a kamera lencséjére fagyó lehelet írja. A medvetámadás naturalizmusa, vagy az a jelenet, amikor a túlélés érdekében egy állat kibelezett tetemében keres menedéket a fagy elől, a biológiai létezés legmélyebb, legősibb rétegeit mutatja meg. A civilizáció zajától távol, a végtelen, hófedte erdők némaságában az emberi test puszta mechanikává redukálódik, ami csak hőt akar termelni. Lenyűgöz engem ez a fajta elszigeteltség. A természet itt nem díszlet, hanem egy nyers erő, ami kikényszeríti az emberből, hogy minden idegszálával a jelenben maradjon. Ha az ember hajlamos elveszíteni a kapcsolatot a valósággal, egy ilyen vizuális utazás a dermesztő, érintetlen vadonba az egyik legtisztább ébresztő.
Ritkán látni olyan filmet, ami ennyire zsigerien képes átadni a fizikai fájdalmat és a természet kérlelhetetlen súlyát. Hugh Glass történetében a párbeszédek másodlagosak; a valódi narratívát a ziháló tüdő, a fagypont alatti levegő és a kamera lencséjére fagyó lehelet írja. A medvetámadás naturalizmusa, vagy az a jelenet, amikor a túlélés érdekében egy állat kibelezett tetemében keres menedéket a fagy elől, a biológiai létezés legmélyebb, legősibb rétegeit mutatja meg. A civilizáció zajától távol, a végtelen, hófedte erdők némaságában az emberi test puszta mechanikává redukálódik, ami csak hőt akar termelni. Lenyűgöz engem ez a fajta elszigeteltség. A természet itt nem díszlet, hanem egy nyers erő, ami kikényszeríti az emberből, hogy minden idegszálával a jelenben maradjon. Ha az ember hajlamos elveszíteni a kapcsolatot a valósággal, egy ilyen vizuális utazás a dermesztő, érintetlen vadonba az egyik legtisztább ébresztő.